„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.”
(Weöres Sándor: Bolero)
Szombaton végső búcsút vettünk Szabadkán dr. Szűcs István orvostól, neuropszichiátertől. A családon, a barátokon, az egykori munkatársakon kívül a szüntelenül ömlő hideg esőben az angyalok is megsiratták…
Dr. Szűcs István Gomboson született, Nemesmileticsen járt elemi iskolába, majd Zomborban gimnáziumba. Ezek után Újvidék, Moravica, Szabadka voltak életének, tanulmányainak és munkáséveinek állomásai. Az Újvidéki Orvostudományi Egyetemen végzett, utána Moravicán dolgozott néhány évig általános orvosként, majd a Szabadkai Közkórház neuropszichiátriai osztályán, nyugdíjba vonulásáig, 2005-ig. Az Újvidéki Orvostudományi Egyetemen szerzett szakorvosi végzettséget is.
Dr. Szűcs István, 1940-2016 (Fotó: Családi archívum)
Hosszú orvosi tevékenysége alatt a neurológiai és pszichiátriai betegek és betegségek széles skálájával találkozott, több szakterület iránt mutatott mélyebb érdeklődést, mint például a sürgősségi pszichiátriai ellátás, a súlyos állapotú pszichiátriai és a szenvedélybetegek intenzív gyógyítása, az időskori pszichés elváltozások miatt szenvedők kezelése vagy a fej- és idegsérültek neurológiai diagnosztizálása. A nehéz esetektől, betegektől, helyzetektől sohasem menekült, mindig bátran szembenézett a szakmai és emberi kihívásokkal.
A 40 évből, amennyit a szabadkai kórházban orvosként működött, 14 évig közvetlen munkatársként is számíthattam felkészült és következetes szakmaiságára, a beteget és nem a betegséget tekintő töretlen emberszeretetére, amellyel mindig példát mutatott fiatal és kevésbé fiatal orvosnak és nővérnek egyaránt. A beteget elsősorban szenvedő embernek tekintette, akin segíthet, és nem egy szakmai esetnek. A maga teljességében – esetenként családi rendszerével együtt – kezelte a hozzá forduló, testi-lelki betegsége útvesztőjében tévelygő vagy a környezeti és egzisztenciális nehézségek miatt megtört embert. Ízig-vérig klinikus volt, a szó nemes értelmében, szakmai, orvosi hírneve nem külsőségekből táplálkozott, mint például szakirodalmi közlések vagy szereplések.
Kollégaként biztonságot adott személye, sok nehéz szakmai és emberi helyzetben helytállt, az ő véleményére és korrekt hozzáállására mindig lehetett számítani páciensnek, hozzátartozónak és munkatársnak egyaránt. A beteg ember érdekei és értékei nála az első helyen álltak. Orvosi, emberi nagyságával kimagaslott kollégái közül.
A pszichiátriai és a neurológiai osztály szétválásakor már osztályvezető főorvosként magas fokú szervezőkészségről is tanúságot tett.
Több évtizedes bírósági szakértői munkájával, amelyet szinte haláláig kimagasló színvonalon végzett, valamint az időskorúak pszichiátriai ellátásában folytatott gyakorlatával csak árnyalta gazdag szakmai karrierjét.
Hiányozni fogsz, Pista, egy jó emberrel kevesebb lesz a földön…
Dr. Bezzegh Éva pszichiáter
