Egyes szám és első személy, hiszen tevékeny résztvevője voltam a korabeli eseményeknek. Nehéz lenne elvonatkoztatott, akkori vagy utólagos visszaemlékezések alapján írni azokról a kora őszi napokról. Talán elnézi az Olvasó, hogy ilyen személyes hangú írással próbálom emlékeztetni az események résztvevőit és tanúit, vagy a fiatalabbakat, akik nem emlékezhetnek 2000 októberére…
A demokratúra
Konrád György nevezte így az autoriter vagy félig autoriter társadalmi rendszereket. A személyi kultuszt építő és ápoló diktatórikus társadalmi berendezéseket, amelyek egyikét Slobodan Milošević neve fémjelzi. Immár három évtizede, hogy egyfajta puccsal átvette a hatalmat az akkori Kommunista Szövetségben. Legyőzött ellenfelét, a demokratikus változások hívének tartott Ivan Stambolićot aztán 2000 augusztusában meggyilkolták az állami erőszakszervezet hithű alkalmazottai.
Ezt megelőzően, az 1996-os választások után a hatalmon levők a meghamisított eredményeket népszerűsítették, azt szajkózva, hogy minden kis faluban győztek, viszont a nagyobb városokban kialakult – számukra kedvezőtlen – eredményeket rejtegették. Jöttek az utcai felvonulások, bekövetkezett az ellenzéki erők tömörülésének első szakasza, és megérkezett Belgrádba Felipe González korábbi spanyol miniszterelnök Európa képviselőjeként és közvetítőjeként. Hiszen ekkorra már mindenkinek elege volt az ókontinensen a miloševići háborúkból, és Brüsszelben is úgy gondolták: meg kell állítani a „balkáni hentesnek” is nevezett egykori bankárt, aki politikusként maga mögé állította a szerbiai tömegeket. Hosszú vajúdás után megszületett a Lex specialisnak nevezett külön törvény, a választások (többé-kevésbé) valós eredményeinek megfelelően felálltak az új önkormányzatok, a korábbiaktól eltérő politikai erőviszonyokat tükröző helyhatóságok.
Kasza József szabadkai polgármester és VMSZ-elnök mindvégig a tömeg élén vonult
Dr. Zoran Đinđić, a Demokrata Párt elnöke lett Belgrád polgármestere. Kasza József akkori szabadkai városelnök többször is megpróbált találkozót összehozni dr. Demszky Gábor budapesti főpolgármesterrel, de ez csak egyszer sikerült. A magyar politikust ugyanis a szerb határőrizeti (meg egyéb) szervek többször is visszaküldték a határról. Alkalmam nyílt így megismerni a belgrádi politikust, hiszen Demszky távolmaradása miatt – fordítóként – munka nélkül maradtam. Találkoztunk ugyan korábban, az egyik 1996. decemberi belgrádi tüntetésen, amikor a VMSZ maroknyi csapatának
részeként ott lehettem a felvonuló tömegben az élen menetelő politikusok közelében, majd egy szabadkai ellenzéki tüntetésen is, de beszélgetni csak ekkor volt alkalmam a későbbi mártír miniszterelnökkel.
Érdekes, hogy a demokratúrának nevezett rendszer fennmaradt, az igazi tömeges megmozdulások nem közvetlenül a NATO légierejének bombázása után, tehát 1999 őszén, hanem egy évvel később kezdődtek. Holott ha valami, akkor a pusztító légitámadások kiválthatták volna a népharagot. Ekkor azonban még a belgrádi szerb barátaim sem azért hibáztatták Slobodan Miloševićet, mert négy háborút indított az egykori közös országban, hanem mert mindegyiket elvesztette.
A kritikus tömeg
A szociológusok és szociálpszichológusok által definiált szükséges többség, a kritikus tömeg sehogyan sem akart összeállni, hogy megdöntse a fennálló rendszert. Voltak ugyan szórványos, tömeges vagy kevésbé tömeges tüntetések, ilyen-olyan tiltakozások, viszont átütő erejű tömegmegmozdulások csak 2000 őszére alakultak ki. Ezt látva az ellenzéki vezetők (a legapróbb pártok vezetői is) elérkezettnek látták az időt, hogy az elégedetlenek egyre növekvő táborának élére álljanak.
Szabadkai munkások, akik a munkából siettek a városközpontba a letartóztatott otporos Robertino Knjur szabadon bocsátását követelni
Akkori értesüléseim szerint megalakultak az ellenzékiek helyi törzskarai, amelyek többsége ugyan nem tudta, hogy egészen pontosan mit kell tennie, de azt megértette, hogy ellen kell állnia. Ez pedig nehéz volt a maihoz hasonló médiasötétségben, amikor a hatalom minden ellenzéki (vagy annak minősített) hangot igyekezett elnémítani. Érdekes egyébként, hogy a tájékoztatási miniszter a néhai Mirko Marjanović kormányában (amelyet „vörös-fekete” koalíciónak is neveztek) Aleksandar Vučić, a Szerb Radikális Párt akkori főtitkára volt. Kormányfőhelyettesként ott találjuk abban a „nemzetmentő” kabinetben dr. Vojislav Šešeljt, a szélsőségesek elnökét és helyettesét, Tomislav Nikolićot is.
Milošević állítólag felesége, dr. Mirjana Marković egyetemi tanár, a Jugoszláv Egyesült Baloldal (JUL) elnöke sugallatára döntött úgy, hogy a törvényes határidő lejárta előtti időpontra, 2000 őszére kiírja az elnökválasztást, a jugoszláv parlamenti választásokkal egy időben. Nyilván abban bíztak, hogy pártjaik és támogatóik képesek lesznek mozgósítani a tömegeket az újabb mandátum megszerzésére.
Elszámolták-e magukat, vagy azoknak van igazuk, akik szerint a politikus pártelnökfeleség amolyan botcsinálta szociológus és politológus volt, ma már nehéz megmondani. Tény azonban, hogy azok a választások (illetve maga az elnökválasztás is) kudarccal végződtek számukra. Az egyesült ellenzék jelöltje, dr. Vojislav Koštunica egyetemi tanár győzött, ő lett a Szerb Köztársaság új elnöke.
Papíron.
Következtek ugyanis a vesztes panaszai, azaz a felülvizsgálatra, a szavazatok újraszámlálására vonatkozó követelések. Az uralkodó házaspár igyekezett az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodni.
Az ellenállók
A néhai Szabadkai Rádió reggeli műsorainak hírszerkesztőjeként és műsorvezetőjeként gyakran voltak váratlan vendégeim. Branči Nikolić vagy Robertino Knjur, az Otpor, azaz Ellenállás gyakran letartóztatott vezetői, miután reggel kiengedték őket a rendőrségről, betértek egy-egy kávéra a szerkesztőségbe. Tőlük tudtam, hogy plakátragasztás közben érték tetten őket a rend ébernek mondott őrei, mivel a náluk is éberebb polgárok egyike-másika jelentette a rendőrségnek, hogy falragaszokat helyeznek el nemcsak arra kijelölt helyekre – késő éjjel –, hanem a házak falaira is. Azok a bizonyos fehér alapon fekete öklöt ábrázoló plakátok voltak ezek, vagy – később – a két szóból álló üzenet, amely szerint vége van, azaz Gotov je. Esetenként – elég gyakran – „begyűjtötték” és kihallgatták őket, hogy reggel közöljék velük: hazamehetnek. Nincs tudomásom arról, hogy a lelki gyötrés mellett fizikailag is bántalmazták volna bármelyiküket.
Voltak tehát – és egyre gyakrabban, egyre több helyen tűntek fel – azok a bizonyos falragaszok, miközben a lakosság elégedetlensége nőtt. Minden jel arra mutatott, hogy ez a folyamat immár megállíthatatlan. Mi, újságírók figyeltük a fejleményeket, ki-ki a maga módján próbált beszámolni a történésekről. Jómagam egy buszmegállóban várakozva láttam, amint Vučić tájékoztatási miniszter szabadkai látogatásán valóságos mikrofonerdő kíséretében gyalog vonul munkahelyem, a Szabadkai Rádió épülete felé. Előfordulhat, hogy ekkor alakult ki a mai szerbiai sajtó új formája, a mikrofonállványként dolgozó, újságírónak nevezett polgár.
Az „otporosok” – ahogy nevezték őket – egyre több plakátragasztással hívták fel magukra a figyelmet, és híre ment, hogy Budapesten keresztül kapják a munkájukhoz szükséges utasításokat. Soha nem tudtam kideríteni, igazak voltak-e ezek a híresztelések, vagy csupán a belügyi szervek emberei terjesztették őket. Azt viszont erkölcsi, anyagi és minden más felelősségem teljes tudatában állítom, hogy (valószínűleg teljesen véletlenül) szemtanúja voltam, hogy a horgosi határátkelő szerbiai oldalán ünnepélyesen fogadták a nyugat-európai (brüsszeli?) útjáról a Ferihegyen leszálló és fehér BMW-ben szállított dr. Nikola Koljević szarajevói Shakespeare-szakértőt, az ottani szerb bábállam alelnökét. Ő később – talán felismerve a tényeket – öngyilkos lett.
Időközben országszerte nőtt az ellenállás, a fehér alapon fekete öklöt ábrázoló (és Gotov je!, azaz Vége van! feliratú) plakátok száma egyre csak növekedett.
Előrelátható és várható volt a társadalmi robbanás…
A szabadkai események
A rendőrségnek (bármely ágát/részét szemlélve) semmi oka sem volt rólam dossziét nyitni, hiszen községi képviselőként egyértelműen nyilvános volt minden cselekedetem. Látták és hallották, tudták és fordíttatták minden kommentáromat, jegyzetemet, magánéleti megnyilvánulásomat. Arról is tudtak, hogy az ellenállók első útja a fogdából a Szabadkai Rádióba vezet. A plakátok egy részének ragasztásakor is túl soknak tartottam a jelen levő fotósokat, mire felvilágosítottak, hogy „ezek fele a rendőrség embere”.
Az Otpor kiemelkedő aktivistáinak némelyike jelezte, melyik ügyvédet kell hívnunk, ha hírt kapunk arról, hogy letartóztatták őket. Így kerültünk kapcsolatba például Mira Poljaković asszonnyal, de más jogra érzékeny polgártársunkkal is. Amikor aztán beindultak az események, voltak kapaszkodóink.
Az éjszakai letartóztatások, az ideiglenes őrizetbe vételek száma nem csökkent, hanem növekedett. Egyre több kávét kellett főzetni reggel, amikor bejöttek a munkahelyemre azok a fiatalemberek, akiket a fogdában töltött éjszaka után hazaengedett a rendőrség.
Nem igaz, hogy volt valamilyen ellenállási központ, törzskar vagy a későbbi eseményeket koordináló testület, amely irányította volna a városban a történéseket. Az első hír a Svetozar Marković nevét viselő városi gimnáziumból érkezett valamikor 2000 októberének legelején, hogy a diákok – a szigorú igazgatói tilalom ellenére – kiugrálnak az ablakokon, kitörnek az épületből, és az utcára vonulva tüntetnek. Barátom, akinek a boltja a felvonulási útvonalon volt, felesége rosszalló megjegyzései ellenére kamerával rögzítette a diákfelvonulást. Egyik napról a másikra, hiszen a reggeli vagy délelőtti demonstráció esténként folytatódott, a fiatalokhoz az idősebbek is csatlakoztak, és immár előkerültek a sípok, a különféle, csendháborításra alkalmas eszközök. A családi lábosoktól a fedőkig és fakanalakig.
A rendőrség emberei – ki egyenruhában, ki pedig civilben – éberen követték az eseményeket. A tüntetések napról napra tömegesebbek, lármásabbak, látványosabbak és – értelemszerűen – ellenőrizhetetlenebbek lettek. A fotózás és filmezés, az egyik-másik felvonuló kihallgatása, elszigetelésére tett kísérlet itt már nem segített. Az országos tiltakozás egyre tömegesebb lett, a hatalom tehetetlenségét látva az emberek egyre bátrabban és nyíltabban vállalták véleményüket.
Ahogy országszerte, úgy Szabadkán is.
A bányászok összefogása
Az Obrenovac közelében levő külszíni fejtésen dolgozók tiltakozása 2000 októberének elején tetőződött. Az ország elektromos ellátásának tetemes részét biztosító hőerőművek szénellátása rendkívüli jelentőséggel bír, így aztán a mindenkori hatalom különböző szervei mindig odafigyeltek a szénbányászok hangulatára. Igen ám, de ekkor már ellenőrizhetetlenné váltak (ott is) a folyamatok, annak ellenére, hogy ma is felfoghatatlan méretű erőket összpontosított
oda a rendszer. A szabadkaiak városi vezetői igazodni próbáltak az elvárásokhoz, igyekeztek felzárkózni a tiltakozásokhoz, így autóbuszokkal próbáltak egyetértő tüntetőket, tiltakozókat küldeni a bányászok tényeleges támogatására. A fővárosba meghirdetett tüntetésekre szintén. Igen ám, de a buszokat a rendőrök feltartóztatták, a városi közlekedési vállalat bejáratánál feszült hangulat alakult ki. A polgármester és az őt támogató emberek szép szóval próbálták meggyőzni a rendőrség és a vállalat vezetőit. Nem jártak túl nagy sikerrel.
Az obrenovaci bányászok támogatására nagy hirtelen kijelölt szabadkai küldöttség sem indult el, mivel Kasza József polgármester utólagosan telefonon tájékozódott, felhívta barátját, dr. Žarko Korać egyetemi tanárt és ellenzéki vezetőt, és ő lebeszélte a városelnököt a delegáció elindításáról. Elmondta, hogy rengeteg a rendőr, Belgrádba sem lehet bejutni, nemhogy az erőmű, illetve a bánya közelébe kerülhessenek. A polgármester nem kockáztatta munkatársai testi épségét, így én sem jutottam el Obrenovacra…
A városban eközben egyre tömegesebbé váltak a felvonulások. „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel” vonultak a tiltakozók, egyre többen voltak, és a rendőrség csupán tétlenül, puszta jelenlétével biztosította az útvonalakat, a demonstrálók biztonságát és bántatlanságát igyekezve garantálni, bár ellentüntetéseket már nem volt képes szervezni a hatalom.
Így érkezett el október 5.
A finálé
Lajkó Félix zenéjével buzdította a szabadkai forradalmárokat
Azokban a napokban, október elején szinte mindennap voltak felvonulások, tüntetések Szabadkán. Beszédek hangzottak el a főtéren rögtönzött színpadon, zenészek dobokkal és hegedűkkel kísérték a sípoló-lármás felvonulókat, közöttük ott volt Lajkó Félix, de bemutatta olimpiai aranyérmét Mester Gyula, a Sydney-ben olimpiai bajnokságot nyert röplabda-válogatott szabadkai tagja is.
Aztán híre ment, hogy ismételten – immár sokadszor – őrizetbe vették Robertino Knjur egyetemi hallgatót, az Ellenállás (Otpor) aktivistáját. Miközben a főtéri pódiumra válogatás nélkül érkeztek a hírek az október 5-ei belgrádi eseményekről, ezeket valójában minden érdemi ellenőrzés nélkül beolvastam, az egyes becslések szerint immár mintegy ötvenezer ember kezdte követelni a fiatal ellenálló szabadon bocsátását. Előtte, a délelőtt folyamán a rendőrség épületénél hangozott el valójában az első, kíméletlen leszámolásra utaló követelés – mi igyekeztünk tompítani ezeknek a mondatoknak az élét. Spontánul, hiszen semmilyen központi utasítást, helyi vezetői irányítást nem kaptunk.
Tettük a dolgunkat, sodortak bennünket az események.
Tudnék most – ennyi év távolából – személyeket említeni, akik (ilyen vagy olyan előjellel) megpróbálták befolyásolni műsorvezetői munkámat, illetve az események alakulását, de nevüket fedje jótékony homály. Semmilyen jelentőséggel sem bír az, amit akkor tettek, illetve tenni próbáltak.
A gond az, hogy az elmúlt 17 év nem az akkori remények megvalósulásáról, hanem a csalódások sorozatáról szól. Ha ugyanis összevetjük az akkori elvárásokat mindazzal, ami azóta történt, egyértelműen csalódás ér mindannyiunkat.
Az akkori résztvevőket éppúgy, mint a későbbi utódokat.
Alighanem csak a tárgyilagos kései utódok tudják majd megítélni, mi volt az értelme és hozadéka annak a bizonyos októberi eseménysorozatnak, amelyet egyesek forradalomnak neveztek, és amelynek fényei egyre inkább fakulnak.
Az akkori remények is elhalványultak immár…
Utóirat: Számos esemény és szereplő maradt ki ebből az egyszeri (és korlátozott terjedelmű) visszaemlékezésből, éppen ezért jó lenne, ha minél többen lejegyeznék emlékeiket. Akkor is, ha azok – egyelőre – nem jelenhetnek meg.
Egyszer majd eljön az idő, amikor Szerbiában is nyíltan lehet beszélni és írni a múlt (és főleg a közelmúlt) eseményeiről is…
Németh János jegyzete eredetileg a Családi Kör 2017. október 5-i számában jelent meg.
