Olyan tragédiák rázták meg az elmúlt héten az országot, amelyek mellett senki sem tudott elmenni közömbösen. Beszéltünk kollektív felelősségről, felmerültek kérdések, hogyan kerültünk ilyen helyzetbe, de a legtöbb szülő azt kérdezte magától: mit és hogyan mondjunk el a gyereknek? Az iskolákban néma csenddel emlékeztek meg a merénylet áldozatairól. Vannak tanítók, tanárok, akik szóltak a gyermekekhez, voltak, akik nem. A szülőnek viszont nincs választása. Beszélni, beszélgetni kell az érzéseinkről, a félelmeinkről, és meg kell nyugtatni a gyermeket: megteremtjük neki a biztonságot.
– Szimbolikusan arra való az egyperces néma csend vagy a néhány gyásznap, hogy magunk felé forduljunk. De hogy ez ne csak formalitás legyen, nagyon fontos lenne, hogy megálljunk, hogy lassítsunk, tudjunk kinézni a fejünkből, hogy tudjunk befelé is tekinteni. Szembe kell nézni az érzéseinkkel, hogy hogyan éljük meg mindez, hogy mennyire érezzük magunkat veszélyben, mennyire látjuk fenyegetőnek a környezetünket, és akárhogyan is éljük meg, nagyon fontos, hogy mit közvetítünk a gyermekeink felé – mondja Mengyán Pletikoszity Ildikó iskolapszichológus. Hozzáteszi, vannak tapasztalataink, hiszen ez egy agyontraumatizált térség. Az elmúlt harminc évben rengeteg kollektív és egyéni trauma ért bennünket.
– Az 1999-es bombázásokkor fontos volt, hogy a szülő hogyan reagált: nem pánikolt, de ugyanakkor nem bagatellizálta el az eseményeket, megtett mindent annak érdekében, hogy biztonságban legyenek. Egyensúlyt teremtett. Ha most nem állunk meg, akkor elfojtjuk az érzéseinket, és az elfojtások nem tesznek jót, később jelentkező stresszreakció lehet a következménye (ami lehet betegség, agresszió, alvászavarok), ezekre jó időben reagálni – hangsúlyozza Mengyán Pletikoszity.
Mit tegyünk?
– Először is fogalmazzuk meg, hogy hogyan érezzük magunkat ebben a helyzetben.
– Kérdezzük meg a gyerektől, hogy mit hallott.
– Érdemes a minimálisra csökkenteni a részleteket, elmondani tárgyilagosan, hogy mi történt.
– Megosztani a mi érzéseinket, lehetőséget adni, hogy kérdezzen, és biztosítani arról, hogy gondoskodunk a biztonságáról.
– Nyilván szorongás van bennünk, ezért is fontos lenne, hogy ne rohangáljunk, egy kicsit maradjunk együtt, tervezzünk közös tevékenységeket, házon belül vagy nem messzire menve, kisebb közösségekben, hogy biztonságérzetet sugározhassunk a gyerekek felé – javasolja a szakember.
Joó Horti Lívia pszichológus is hasonlóan vélekedik.
– Borzasztóan fontos lenne mindenkinek magába néznie, és végiggondolnia azt, hogy mi az, amire a leginkább szükségünk van. Krízishelyzetben mindig leginkább az összefogás, a szolidaritás, az egymáshoz fordulás, az érzelmeink megosztása a legfontosabb – mondja Joó Horti, majd hozzáteszi:
Tudnunk kell, kihez fordulhatunk, ha bajban vagyunk
– A célkeresztbe gyerekek kerültek, ráadásul gyerekek által megtámadott gyerekek, még a csütörtök éjszaka történteket is idesorolnám, hiszen nem gondolom, hogy húszévesen valaki teljesen érett, felnőtt személyiség lenne. Egyrészt a gyerekeink felé kell fordulnunk, átgondolnunk, hogyan tudunk nekik segíteni, önmagunkat is lenyugtatva. A kulcsmondat ebben a történetben az, hogy beszélgessünk a gyerekeinkkel. Ne csak mondjuk nekik, hogy mi mit gondolunk a világról, vagy hogy mit kell tenniük, mik az elvárások, hanem hallgassuk meg a véleményüket, gondolataikat. Mondjuk el, hogy hogyan érezzük magunkat, hogy mi lehet a megoldás, és nyugtassuk meg őket, hogy ez nem egy normális állapot. Meg kell találnunk a megoldást mindnyájunknak, az egész társadalomnak, hogy ilyen soha többet ne fordulhasson elő, meg kell tanítani a gyerekeinket arra, hogy ha bajban vannak, félnek, akkor tudják, hogy kihez kell fordulniuk, és nekünk kell a támpontnak lennünk – magyarázza Joó Horti.
Nem szabad úgy tenni, mintha semmi sem történt volna
A szakember szerint nem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
– Egyperces néma hallgatással indult a tanítási nap, bekerült ez a tematika az iskolákba, elindult a beszélgetés. Le kell tapogatni, lekérdezni, hogy mit tudnak, vannak-e kérdéseik, és hogyan éreznek, mi a tapasztalásuk, a saját környezetükben hogyan oldják meg a feszüléseiket, kihez tudnak fordulni, ha baj van, ki lehet az ő támaszuk. Nagyon fontos, hogy beszéljünk az érzéseinkről, arról is, hogy mi mennyire rosszul érezzük magunkat emiatt – emeli ki a pszichológus.
Joó Horti szerint a megoldásnak nagyon széles körűnek kellene lennie. A család szintjétől az értékrendben való szakadékon keresztül a közösségi médián át, a gyerek szabadidős és intézményes idejének eltöltéséig, a barátságok minőségéig, nagyon sok felület mentén kell beavatkozásokat tenni.
– Ebből az látszik, hogy nagyon rossz a gyermekeink mentális egészsége. Hiába a sok aktivitás, ha nem beszélgetünk a gyerekkel, ha nem látunk bele a fejébe, hogy mit gondol a világról, arról, ami vele történik, akkor félelmetes dolgok történhetnek.
