Ami a mesebeli királynénak a tükör, az országunk elnökének, Aleksandar Vučićnak a választási megmérettetés. Ezért van rá szüksége szinte évente. Boldogabb országokban négy- vagy ötévente elmennek, megválasztják, akikben látnak némi potenciált, hogy javítson az ország állapotán, s ha sikerül, hozzácsapják a helyi vezetők megválasztását is, aztán négy vagy öt évig a választottak teszik a dolgukat, jól, rosszul, adottságaikhoz mérten, a nép meg vagy elégedett, vagy nem, ha nagyon elégedetlen, tüntet egyet, amiből a vezetők felmérik, hogy mehetnek-e tovább a kitalált úton, vagy kell oda némi változtatás… És így szépen eltelik a választási ciklus, ha a nép elégedett volt, újraválaszt, ha nem annyira, választ másokat. És elkezdődik egy újabb választási ciklus, amelynek ideje alatt mindenki teszi a dolgát.

Na de nem Szerbiában! Itt bizony választásokat tartunk, ha kell, ha nem. Részben azért, mert Vučićnak kell a bizonyíték, hogy még mindig ő a „legszebb”, részben pedig azért, mert amíg tart egy jó, szaftos választási kampány, addig sem kell kormányozni. Ami egyáltalán nem mellékes szempont, tekintettel arra, hogy rendszerint néhány hónap alatt ki szokott derülni: egy-egy miniszter vagy a dolgát teszi, ahogy azt tényleg kellene (ez a ritkább eset), vagy a főnök kedvében jár. A kettő együtt nem megy. És akkor jön a főnöki duzzogás, annak belengetése, hogy „ő akár el is mehet”, hogy a kórus egyszerre harsanjon fel, és könyörögve kérje maradásra, amire aztán Vučić nagy kegyesen bólint, és mégis marad.


A cikk folytatódik, de a tartalom eléréséhez PLUSZ előfizetés szükséges. Ha már van előfizetése lépjen be az azonosítójával, ellenkező esetben válasszon csomagjaink közül.