Ezekben a napokban kelt szárnyra az a mese, miszerint a hágai törvényszék posztumusz rehabilitálta Slobodan Miloševićet és politikáját. A történet a Russia Today orosz portálon megjelent cikkből indult ki, amely a Radovan Karadžić ügyében született ítélet 3460-as pontját elemzi. Vagyis, arról van szó, hogy mivel Milošević folyamatosan kritizálta a boszniai szerb entitás katonai vezetését és ellenezte annak döntéseit, a bírói tanács szerint nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték, miszerint egyetértett azok bűnszervezetben kidolgozott terveivel.
Fotó: Dejan Kožul
És ez minden. Az ítélet többi részében megdőlnek bizonyos mítoszok. Például, megerősítést nyer, hogy Arkan Szerb Önkéntes Gárdája, miközben az Semberija környékén és a Drina mentén háborús bűnöket követett el, a szerb Belügyminisztérium ellenőrzése alatt állt. Az ítélet emellett több száz helyen idéz azokból a bizonyítékokból, amelyek a Milošević elleni ügyben kerültek napvilágra.
Nem volt ő semmiféle jogi géniusz, aki megvédte politikáját és ledöntött minden ellene felhozott bizonyítékot. Ellenkezőleg: a tanúvallomásokat, lehallgatott beszélgetéseket és tárgyi bizonyítékokat, amelyeket az ügyében összegyűjtöttek felhasználták a Karadžić elleni elmarasztaló ítélet indoklásához is. Csak el kell olvasni az apróbetűs részt is.
A Milošević elleni vádirat 66 pontból áll. Miután ezt a hágai törvényszék ügyészsége beterjesztette és bemutatta bizonyítékait, Milošević a törvényszék szabályaival összhangban azt javasolta, hogy a vádiratot utasítsák el bizonyítékok hiányában. A büntetőjog itthoni intézménye hasonló ehhez és a vádirat elleni kifogás néven ismert. Követelését elutasították, a vádirat minden pontja hatályos maradt. Ezután Milošević bemutatta saját bizonyítékait, majd ezen folyamat vége előtt meghalt.
Vajon ez azt jelenti, hogy őt és különösen politikáját rehabilitálták? Vagy, hogy Milošević kedvelt kifejezésével éljünk, hogy politikája helyessége nyert megerősítést? És mindez a nemzetközi közösség és a hágai törvényszék hivatalos álláspontja értelmében?
Természetesen nem. De azt az illúziót kell kelteni, mintha mégis így lett volna.
Erre az illúzióra elsősorban Aleksandar Vulinnak, Ivica Dačićnak és Dragan Markovićnak van szüksége, mert így a tény, hogy ennek a politikának a részesei voltak, egy csapásra az életrajzukban szereplő szégyenfolt helyett, amely miatt szégyenkezhetnek, olyan érdemmé válik, amelyet büszkén viselhetnek hősi mellkasukon. Ők mind egy visszataszító rendszer apró poltronjai, amely tönkretett egy országot és egy népet, akik alig várták a legkisebb esélyt is, hogy ne kelljen többé rejtegetniük életrajzukat. Mert ha időközben valaki esetleg elfelejtette, kik is ők, voltak, akik erre emlékeztettek.
Mert, Alesandar Vulin abban az időben néhány bizarr pszeudo-baloldali párt tisztségviselője volt, míg nem találta magát a Jugoszláv Egyesült Baloldalban, vagyis a JUL-ban, ahol először szóvivő, majd alelnök lett. Ez a párt különböző „üzletembereket” és egyéb söpredéket gyűjtött magába, akik a Milošević rezsimmel ápolt kapcsolataik révén gazdagodtak meg akkor, amikor az átlagemberek túlélni próbálták a kilencvenes évek katasztrófáját.
Ivica Dačić Milošević pártjának apparatcsikja volt. Az ifjúsági szervezet elnöke és amit kis híján elfelejt a többség: a párt szóvivője. A párt minden visszataszító álláspontja, a választási csalások, a hiperinfláció, az általános szegénység és a nemzeti vereségek kimagyarázása, ez mind az ő száján jött ki. Beleértve a legbizarrabbat is, miszerint 1999-ben legyőztük a NATO-t.
Fotó: Pawel Starzec
Dragan Marković pedig egyike volt a Szerb Egységpárt alapítóinak, amelynek elnöke nem más volt, mint Željko Ražnatović Arkan. Ennek a pártnak egészen 2003-ig volt büszke tagja. Talán igaza volt, amikor azt mondta, túl kicsi volt még, amikor Chopin és Beethoven népszerűek voltak, mindenesetre eléggé érett felnőtt volt, amikor Arkan munkatársaként kereste kenyerét.
De nem elég csupán azt állítani, hogy Hága halála után rehabilitálta Miloševićet. A kilencvenes évek eme három képe, a politika élet kreálmányai és tönkretételünk tükrei személyesen követelték, hogy álljon emlékmű Milošević tiszteletére.
Ami valójában logikus is. Nevüket, vagyonuk jelentős részét, szavazótestületüket és politikai álláspontjaikat ennek a politikának köszönhetik, amelynek szerves részei voltak. Kit érdekel, hogy több százezren meghaltak, megsebesültek, legközelebbi hozzátartozóik nélkül maradtak vagy a szegénység és személyi csőd ördögi körébe kerültek? Csak az számít, hogy ők jól jöttek ki az egészből. Milošević emlékműve valójában a saját maguk tiszteletére emelt emlékmű.
Ha Knez Mihailo emlékművének talapzatán ott állnak az általa felszabadított városok nevei, akkor vajon mely városokat kellene Slobodan Milošević szobrának talapzatára vésni? Mit vagy kit szabadított ő fel? Ha összegzést készítünk, mi az, amit ő a népért megtett, és amellyel kiérdemelt egy bronzszobrot, amelyet megcsodálhatnak a turisták?
Fotó: Srđan Veljović
Tegyük oda a traktorok menetoszlopát, amelyben én is ott voltam? A rendőrséget, amely meggátolta, hogy bejussunk Belgrádba? A Skorpiók alakulat videó felvételét, amelyen egy srebrenicai kamaszt, meggyilkolása előtt megkérdeznek: Basztál már? Majd amikor ő nemleges választ ad, azt mondják neki: Nem is fogsz? A Dunából kihalászott hűtőkocsit teli emberi holttestekkel, a batajnicai tömegsírt?
Netán a szavazóurnákat, amelyekből a polgárok szavazatait lopták el? Mert ő nem mondott le, elveszítette a választásokat, ezért lopni próbált, majd miután rajtakapták, államcsínyt akart elkövetni. Majd, miután szembesült vele, hogy magára maradt és sem a rendőrség sem a katonaság nem lő saját népére, írt egy bánatos levelet és élő adásban felolvasta.
Vagy ott a heroin, amely a nemzeti bank trezorjában volt. A kenyérjegy 1993-ból, vagy a ki tudja hány millió milliárdos értéktelen dinárt? Az országból való kilépéskor fizetett illetéket? A benzinért, kenyérért vagy a nagykövetségek előtt vízumért sort állókról készült képeket? Vagy a vádirat azon 66 pontját, amelyek jogerősek maradtak? A meggyilkolt politikai ellenfelek és újságírók képeit?
Esetleg azon tábornokok, miniszterek, elnökök és a Szerb Köztársaság meg a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság azon egyéb tisztségviselőinek neveit, akiket Hága elítélt háborús bűnök elkövetéséért? Hatalmas talapzat kellene ennek mindnek. Ennyit Slobodan Milošević politikájának helytállóságáról és hágai rehabilitálásáról.
Tegyenek javaslatokat. A hatalom szerint nincs cenzúra. Csak épp ezt nem tudjuk megerősíteni az Utisak nedelje című műsorban (amelyet azért vettek le műsorról, mert túl kritikus volt a jelenlegi államfővel szemben – a ford. megj.), hogy egy Twitteres bölcsességet idézzek.
Sajnos bőven vannak ilyen javaslatok. Akárhol kaparjuk meg a felszínt, vért, árulást, hazugságokat és lopást találhatunk. Slobodan Milošević a neve annak, akit minden tisztességes embernek szégyellnie kellene ebben az országban, nem pedig szobrot állítani az emlékére. Politikája katasztrofálisan hibás és káros volt a nép és a régió számára is.
Amikor meghalt, egy belgrádi lapban gyászjelentések áradata jelent meg. Egyesek komolyak voltak, mások pedig a kilencvenes évek iránti nosztalgiát tükrözték vagy a kocsmai haverok poénkodását. Egy kivétellel. Egy internetes fórum néhány tagja a következő gyászjelentést közölte egy lapban:
A szerző magánarchívumából
(Köszönet minden átverésért, a lopásokért, minden csepp vérért, amelyet miattad ontottak ki ezrek, a félelemért és bizonytalanságért, az elhibázott életekért és nemzedékekért, a megvalósulatlan álmokért, a szörnyűségekért és háborúkért, amelyeket a megkérdezésünk nélkül vívtál a nevünkben és mindazon teherért, amit a vállunkra tettél.
Emlékszünk a tankokra Belgrád utcáin, az utcaköveken a vérre. Emlékszünk Vukovárra. Emlékszünk Dubrovnikra. Emlékszünk Kninre és a Krajinára. Emlékszünk Szarajevóra. Emlékszünk Srebrenicára. Emlékszünk a bombázásokra. Emlékszünk Koszovóra. Még csak ezután fogunk emlékezni rá. És álmodni róla.
Emlékszünk az elesettekre, a sebesültekre, a boldogtalanná váltakra, a menekültekre.
Emlékszünk saját megsemmisített életeinkre.)
Ami engem illet, ez a Miloševićhez méltó emlékmű. Közönséges, brutálisan őszinte és pontos. Minden más csak a szerb nép sírhantja lehet.
Szerző: Ognjen Rašuo/VICE
