Az Európa középső és keleti felében élő ember, legyen bármilyen helyzetben is, általában Nyugat felé tekint, annak viszonylatában gondolkodik. A Szerbiában élők is ideálként tekintenek az ottani életkörülményekre, képben vannak a fizetésekkel és a lehetőségekkel kapcsolatban, és mindenki határozott véleménnyel rendelkezik a nyugati történésekről.
Ehhez képest a tőlünk keletre eső területekről vajmi kevés információ éri el a lakosságot, dacára annak, hogy történelmi és kulturális fejlődésünk tekintetében hozzájuk jóval több szállal kötődünk. Azt lehet tudni, hogy található arra egy-két olyan ország, ahol kivételesen még a szerbiai fizetések is egészen életképesnek számítanak, mégis elvétve megy oda bárki is. Persze, két éve hallani, hogy zajlik arra valamiféle háború, pár hónap alatt viszont az ezt övező érdeklődés is alaposan lecsökkent.
Nehéz kapcsolódni egy térséghez, érzelmeket táplálni iránta, átlátni az ottani helyzetet és életkörülményeket, ha valakinek esze ágában sincs odautazni, pedig Európa keleti része, noha szürkébb és nyomasztóbb képet fest történelmi viharvertsége okán, etnikailag sokkal színesebb. Három különböző státuszú országban három ember három egészen különböző életútja azonban segít kaput nyitni a térség komplexitására és lakóinak eltérő motivációira a háború – onnan figyelve – sokkalta tapinthatóbb árnyékában.
Heti rendszerességgel enged be idegeneket a lakásába
Szeptember végén egy hajnali buszos érkezés után Moldova fővárosának utcáin botorkálok a sötétben. A főút mellett monumentális kormányzati épületekkel, diadalívvel és parkokkal találkozom – Chișinău Európa egyik legzöldebb fővárosaként hirdeti magát itt, a kontinens peremén, aminek kapcsán első gondolatom, hogy hány északi és nyugati nagyváros is vitatkozhatna ezzel, majd szkepticizmusomat félretéve azért megállapítom, hogy valóban színesebbnek, élhetőbbnek tűnik a város, mint azt a róla eddig bennem élő kép sejtette.
Az elnöki palota Chișinău központjában egy tekintélyt parancsoló épület a kommunizmus idejéből
Moldovát alaposan megtépázta a XX. század, két-két alkalommal volt orosz és román kézen is, majd 1991-ben vált ki a Szovjetunióból, de rögtön egy háborút is le kellett folytatnia az ország keleti részén lévő oroszlakta régiójával, amely szintén függetlenséget követelt. Moldovát ma a kontinens legszegényebb országaként tartják számon, amely ráadásul három évtizede keresi helyét az európai politikában. A lakosság zömét román anyanyelvűek alkotják, a román nyelv az ország hivatalos nyelve, és időről időre felmerül a Romániával való egyesülés gondolata is, amit azonban számos tényező akadályoz. A legfontosabbat pedig az utcán hallgatózva is könnyen megfigyelhetjük: a főváros lakossága nagyjából fele-fele arányban használja a románt és az oroszt első számú nyelveként. A Szovjetunió tagjaként töltött fél évszázad megtette a hatását, a nagyobb városok etnikai homogenitása megszűnt, s kialakult a moldovai identitás is, amelynek vallói hallani sem akarnak az egyesülésről.
Reggel nyolc óra környékén egy belső udvarra vezet a térképem. Itt vár Gerhard, aki ennek az eldugott utcácskának egy észrevehetetlen nyúlványában fellelhető lakásába navigál. Előbb a küszöböt, majd a macskát átlépve régi bútorokkal berendezett és mindenféle dobozokkal telepakolt nappaliban találom magam. Itt töltöm a következő két éjszakát. A kanapé rövid és viseltes, de az előttem rajta megfordult nagyjából száz ember véleménye szerint sokkal kényelmesebb, mint amilyennek kinéz. Azért a pokrócot mindenképp terítsem magam alá, különben még az éjszaka folyamán fel találna nyársalni valamelyik kiálló rugó, a holttestem eltüntetése pedig elég nagy macera lenne – fogalmazza meg faarccal klasszikus német humorba csomagolt intelmét Gerhard.
Ez a csak behajtható fehér kapu mögött lakik Gerhard
Pedig azzal semmiképpen nem lehet vádolni szállásadómat, hogy tipikus német lenne. Elvégre a Bajorországban élő informatikusok közül nem soknak jutna eszébe, hogy az őket tárt karokkal és pénztárcával váró Audi és BMW munkalehetőségei helyett több mint egy évtizedre letelepedjenek Moldovában, hogy mindenféle képesítés nélkül angoltanárok legyenek egy iskolában, egy nagyságrenddel kisebb fizetésért. Kifürkészhetetlenek az emberi motivációk, Gerhard ebben tudta kiteljesíteni magát: élvezi a lassú életet egy egyszerű bérházban, megtanult románul, legközelebbi társa Doktor, a macska, de emellett heti rendszerességgel enged be idegeneket a lakásába, hogy szélesítse világlátását, a nyári három hónapos szünetében pedig ő kapja fel a hátizsákot, és jár be ismeretlen tájakat. Jó, néha azért megenged magának némi fennhéjazást, amióta örökös belépővel rendelkezik a moldovai labdarúgó-válogatott mérkőzéseinek díszpáholyába, köszönhetően annak, hogy még a szövetség elnökének angoltudását is ő pallérozta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) vezetőivel való találkozás előtt.
Megrémíti a gondolat, hogy ha nem hozza meg ez a döntést a költözésről, szinte biztosan rá is ugyanaz az unalmas, közönséges életút várt volna, mint otthon maradt barátaira. Itt, a háború szomszédságában úgy érzi, hasznosabb dolgokra fordíthatja önzetlenségét. Otthoni látogatásairól mindig felpakolt autóval tér vissza, de nem magának, hanem az ukrajnai válság miatt segítségre szorulóknak hoz holmikat, játékokat és ételt. Kapcsolatokat épített ki humanitárius szervezetekkel, és maga is gyakran lépi át az ukrán határt Odessza felé, pontosan tisztában van ugyanis azzal, hogy merre haladhat biztonságosan. Nekem is ad tippeket, sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükségem.
A háború kirobbanásának napján azért ő is a legrosszabbtól tartott, s mivel a Moldovában élők sem érezhették magukat biztonságban az orosz invázió miatt, minden holmiját összecsomagolva, a macskát is a hordozóban tartva figyelte a híreket, hogy ha szükséges, azonnal elmenekülhessen. Azóta már csak legyint a veszélyre, meggyőződése ugyanis, hogy az oroszok soha nem fognak tudni előrenyomulni a hónapok óta megszilárdult frontról.
Az utóbbi időben több idegen család, menekültek is költöztek a szomszédságába, ám ő olyan lezserséggel és bizalommal felvértezve él, amely a Kelet-Európában születetteknél elképzelhetetlen: nem zárja a lakása ajtaját, hiszen nincsenek olyan tárgyai, amelyeket féltene, nem az anyagi dolgokért él. Gerhard úgy értelmezi a szabadságot, ahogyan nem sokan teszik, vagy egyáltalán tehetik meg, és ha már rendelkezik a döntés jogával, maximálisan ki is használja azt, ráadásul úgy, hogy nem önös érdekek vezérlik.
(Folytatjuk)
Bognár Viktor
A szovjetek által épített világháborús emlékhely örökre megőrzi Moldova viharos múltját
