(Egy írás, amelyben kitérőleg érintjük a román klub (= house-clubbing) szcénát is, valamint a kilencvenes évek Szerbiájának személyes látószögű történetét is.)

Nagy igazságtétel volt a Grand Funk Railroad részére, hogy inkasszálhatták azt, amit, és végre óriási pénzt hozó műfajjá tehették a feketék által kiötlött funkyt. Eredeti nevén, vagy egyszerűen csak grand funk, a nagy funk, illetve ezres funk („I’ve almost got a grand for it”– „majdnem egy ezrest kaptam érte”) a hippi-mozgalom csúcsra járásának kellős közepén, illetve talán kissé utána jött létre. A debütáló albumuk 1969-ben jött ki (ugyanebben az évben ismertették meg magukat a közönséggel az Atlantai Nemzetközi Pop-Fesztiválon, ahol be is futottak) az On Time-ból (1969) több mint egymillió példány kelt el!

Ezt követte az második, 1970-es Grand Funk (vagyis a piros album), és az 1970-es Closer to Home, (amelynek nagy befutó száma az „I’m Your Captain”), meg még egy live album is 1970-ben.

Veszélyes időkben, 1997-ben jelent meg a Bosnia c. lemezük. Szarajevóban is felléptek, tudták, hogy az otttani közönség nagy kedvencei voltak, csakúgy mint az újvidéki Bloké. Ahol az egykori, hosszúhajú hippik még a ’80-as évek végét megelőzően is hittek a ’70-es évek béketüntetései nyomán, hogy a világ békével egyesíthető, meghódítható. Hajukban virágokkal mászkáltak a Blok sötét pincéiben. És akiknek közülük úgy túljártak az eszén, hogy még rezsiköltségre sem jutott a bevételükből, azok már-már Jézushoz hasonló helyzetben voltak és meg kellett menteniük a puszta egzisztenciájukat, hogy ki ne essenek a „játékból”, amelyről Müller Péter azt írja könyvének címeként: Játék az életünk (alcím: LUDUS AMORIS). Azok viszont, akik meggyőződéses hippik voltak, tényleg hittek abban, hogy csakis békével lehet megnyerni a világot. De mi már punkok sem voltunk, miután elszakadt Szlovénia az egykori Jugoszláviától és kezdetét vette a háború, hanem crossovert hallgató és tevő straight fiatalok, akik dobbantottak a háború elől, mínusz, aki nem tehette meg. Aki tehette, elhúzott a kénes „Šejšej  vajda“ elől. Addig is inkább csak söröztünk.

Az ELTE után 1996-tól a kétezredik évig itthon voltam, Újvidéken és Szabadkán, majd egy rövid, hathónapos szünettel, miután az állítólag 1999-ben (állítólagos „insider”-től származó infó!) Taszárról felszálló gépek bombázni kezdték volna az országot, 2000 februárjától októberéig Pesten éltem. Nyomdai előkészítésben dolgoztam, váltóműszakban, hármas váltóműszakban, többnyire fizikai-okuláris munkát. De amikor itthon a nép kivonult az utcára a „demokratikus” szavazás előtt és után is visszanéztem (de nem úgy, mint Lót felesége), majd a kotrógépekkel való parlamentfoglalás után végre hazajöttem. Budapesten straight-edge fiatal révén csakis salátán éltem, vegan életmódon, mint egy igazi hippi-szimpatizáns. Tisztán emlékszem, 1996-ban a Komuna belgrádi kiadó rukkolt elő óriási merészséggel Voodoo Popeye debütáló albumával a rap-fronton, amely átfúrta a cenzúrát, s amely által a leggyakoribb zeneforrás az országunkban még mindig a szalagos kazetta maradt… virágzott is a kalózkodás.

Amikor Újvidékre és Szabadkára visszatérve megpillantottam (akkori) hosszú, fekete hajú szerb szerelmemet, tudtam, hogy ez szerelem második látásra. ME védőszárnyai alá kerülve álltam munkába az akkori Magyar Szónál.  Amikor a lap 1991–1993 táján kiharcolt hírnevét függetlenségre kellett volna váltani, nem lett volna szabad megengedni, hogy a Szó pártlappá váljon… Meg kellett volna maradnia a demokratikus közvélemény lapjának, ami a fejlécen állt akkoriban, amikor R.Božovićék Kubát Jánossal (szerzőnk édesapjaával – szerk. megj.) „törököt fogtak”. Az akkori főszerkesztő megkért egy prótát, írjon a lapba, s az ortodox pap egy békepárti cikkel állt elő, ráadásul bevezette a nyugatikeresztény karácsony megünneplésének szokását, fenyőfával, a Magyar Szó akkori helyiségeiben. Később még az amerikai nagykövet is leszállt magánhelikopterével a Mišić vajda 1. cím előtt, az akkori lap kiállását és az őt és a sajtószabadságot megőrző bátor embereket éljenző több mint tízezres tömeg láttára. És Szerbiának tényleg épp nem volt szüksége háborúra. Az igazi Magyar Szó, a demokratikus lap ma már régóta a Szabad Magyar Szó, annak ellenére, hogy csak elektronikus formában kapható.  De nem is csak „ellenére”, hanem éppen ezért: hogy az embereknek ne kelljen még több fát kivágniuk, mintha csak a szegény erdőknek – a Föld tüdejének – nem lenne elege a karácsonyi „famészárlásból” is, hiszen minden kivágott fa egy-egy emberélettel egyenlő. Ma már nem helyénvaló, nem „P.C.” igazi, élő fákon gyújtogatni sem csillagszórókat, s egyebet sem…

A hippi-korszakról Đorđe Balašević is megénekelte, jóval azt követően: „Znalo se ko aktovku nosi, / ko cvetić u kosi…“ és azt is, hogy „protesti sedamdesetih / su više bili odraz mode, / jer pun bokal slobode / točeen je za nas!” Jóval később, a gonosz miloševići időkben, amelyek sajnos ismét feltámadni látszanak a  vadkapitalizmusban, a „narodnjakokról“ szólva énekelte Đole, hogy: „Da ti jeeeBeeMVeeee“ – így figurázta ki  a szebb, nagyobb autóért otthagyott népzenészek, vagy inkább a balkáni „mélosz“ slágereénekeseinek nyögvenyelős énekét, a mocsokzenét, amelynek a tényleges (nép)zenéhez semmi köze sem volt és nem is lesz. Aki minőséges szerb forrászenét akar hallani, hallgassa meg a Pirg Zemlja Svetog Simeona c. lemezét, vagy éppenséggel az Iskon nevű (részben) szabadkai társulatot.

Sőt, Balašević, akit a rossznyelvek szerint a felesége egy tenisztanárral csalt meg, és a hölgy még 1991 előtt cipőbutikot is nyitott a Zmaj Jovina újvidéki sétálóutcán, azaz a Korzón – Đoleval két közös gyermeküket magához véve –, s Đole azt is megénekelte, az  egyik szerintem legszebb számában, a „Miholjsko Leto” címűben, hogy „…a stara garda iz Kvarta još se loži na Funk…”  (a Blok a Kvart része, amelyben magam is éltem tizenhét éves koromig.)

Lévay Tibor minimum tíz évvel megelőzte korát, majd utána nagyon gyakorivá vált a tuci-tuci-zene keveredése az ún. folkkal és létrejött az ún. turbo-folk Szerbiában.

Minden előítélettől mentesen elmondhatom: manapság a leghíresebb DJ-ek, (akik mind-mind fellépnek Bukarestben a Bamboo, Expirat és Kristal Glam, valamint a leghíresebb Control Clubban) pedig gyakori célországként választják Romániát. A román DJ-elit, pl. Andro Rizo (2019-ben 200 „gig“, vagyis fellépés-órával maga mögött, 24 remixszel és 11 remix-single-lel világhírű), Claudio Cristo (2000-ben már nagy DJ és producer, aki később  az USA-ban is tevékenykedett) és Andor Gabriel is (2005-ben kezdte karrierjét húszévesen, radikálisan electro-dance-house-t remixelt és producelt) romániai születésűek. Nagyon aktív még Ionut Mocanu, DJ Bacau, DJ Mihail Brasov… ha nem csal az emlékezetem. A szerb és a román meg két testvérnép, körülbelül úgy, ahogyan a magyar és a lengyel… A sztár-DJ-ek meg épp olyan helyet keresnek maguknak, ahol kényelmesen tudnak élni és bármikor fellépni. Sokan román származásúak a mélosz terén is, és az utóbbi évek divatja volt „román hangzásról“ is beszélni, s a „Romanian house“  meg kifejezetten presztízses a house-műfajok között (lásd és halld: Amorf, Priku, Sublee, Cosmjn, Dan Andrei, Orli, valamint az egész romániai elektronikus zene történetét, a Clubbing-house történetét)…

A vibráns társasági élet a bukaresti klubokban elmossa a generációs különbségeket az egy-egy korosztályhoz tartozók között, olvasom ma is a neten…

A székely autonómia pedig a rá leadott és összegyűjtött, fel- és leírt, azaz listára vett egymillió szavazat után sem látszik megvalósulni. A természetes népszaporulati mutató egyenesen hajlik a többségi nép javára, s a gazdasági bevételi mutató is mindenképpen. Félig-magyar létemre, azonban elsősorban magyar anyanyelvemre tekintettel (mivel: „… csak az anyanyelvemen lehetek igazán én“) beismerem, hogy a románoknak talán jobban meg kellett volna anno becsülniük honfitársaikat, Tőkés Lászlótól kezdve mindenképpen, de a román mégis európai nép, nyelve is latin származású, és nálam – már csak szerb vérem okán sem – szó sem lehet román-gyűlöletről, és nem is lesz soha (habár a Securitate és Ceaucescu „királysága“ alatt el is tudom képzelni, és hiszem, hogy tényleg pokol volt honfitársaim élete is az adott térségben, de a béke szent, és elsősorban épp azért nem szabad a világon egyetlen népet, nemzetet vagy nemzetiséget sem gyűlölni, mert ÁLTALÁNOSÍTANI SOSEM SZABAD, s legelsősorban azért is kamelhatnám, ha akarnám épp a románokat is, mert megtudhattam, a román mennyire muzikális nép.)

A Grand Funk Railroad pedig 1971-ben jelentette meg a saját Survival c. korongját, jóval Bob Marley Survival c. korongja előtt, és csak Grand Funknak nevezte el magát, A Nagy Rémület/Funk(y), s ezért még a Wikipédián is Grand Funk (Railroad)-ként szerepel csak, a későbbi Bob Marley Exodusához hasonló borítójú 1973-as We’re an American Band c. lemezükön pedig már csakis ez a névfelirat áll.

Mindenki egyetért abban, hogy a három fehér fiú által létrehozott, időben mérve is nagyon sokáig futó együttes legsikeresebb lemeze a We’re an American Band, s abban is, hogy épp ez a legütősebb számuk, ezen kívül a Soul Brother’s SixSome Kind of Wonderful“-jának feldolgozása, a Walk Like a Man-jük, amelynek szerzői is, valamint  Little EvaThe Loco-Motionja“, a Bad Time-juk, plusz az Inside Looking Out, amely az Animals egyik „nagy dobása“ volt eredetileg.

Név szerint, a fekete funky stílusú rockkal kezdő, majd a korukat jóval megelőző módon, unalmas gitárszólók nélküli proto-heavy-metált, tulajdonképpen az őseredeti hard rockot játszó trió, az egyik első Aréna-rock-együttes  a michigani Mark Farner (vokál, gitár, billentyűsök, harmonika, aki 1998-ban távozott), meg Don Brewer (dobok) és Mel Schacher (basszusgitár), akik 1998-at követően Grand Funk Railroad néven turnéztak tovább…

Az 1972-es Phoenixen pedig egy hamvaiból feltámadó főnixet ábrázoló kép szerepel borítóként.  1974-ben adták ki az All the Girls in the World Beware-t , és alig hihető termékenységgel még egy nagylemezt, a Shining On-t is .

Az 1975-ös lemezük címe manapság Lana Del Rey nyomán vált újra ismertté, a Born to Die címet viselte. A lényeg az, hogy az 1970-es évek rockzenéjéről szót sem lehet ejteni anélkül, hogy a műsorra felkerülne a Grand Funk neve, még Homer Simpson is azt meséli a karikatúra-rajzfilmben, a hetedik évad 24-edik részében, amelynek az a címe, hogy: „Homerpalooza“(ami természetesen a ’90-es évek „Woodstockjának“, a Lolapaloozának a nevére tett utalás), hogy számára minden idők legnagyobb bandje épp a Grand Funk.  Az is a lényeg, hogy itt én is „halálra ítélt“ vagyok (Born to Die), ha bevételek és rezsiköltségre sem elegendő pénzzel maradok, de még akkor is, ha lenne elegendő pénzem: a halál réme mindannyiunkat fenyeget.

Talán érne valamit a harmadik világháború ellen, ha ismét felnéznénk a hippikre, és megpróbálnánk egybeszeretni a világot.

A Grand Funk Railroad eredeti felállása 1971-ben (b-j): Don Brewer, Mark Farner, Mel Schacher, valamint a vasút, amelyről a nevüket származtatják (Fotók: Wikipedia)