Többféle zarándokkal találkozhatunk utunk során. Tegnap alig volt időm rácsodálkozni arra a típusra, akinek a cuccait egy arra a célra felbérelt vállalkozó a következő, előre lefoglalt szállásra viszi, neki pedig legfeljebb a napi betevőjét kell a retiküljébe ejteni, nevezzük ezeket Piroska-típusú zarándokonak, mert leginkább arra emlékeztet vidám és szökdécselő mozgásuk a virágos réten. Na jó, most már nem sok virág indul virágozni, de nagyjából értjük, hogy mire gondolok.
A másik, legalább ennyire talányos típus a luxuskörülmények közé cuppanó, leginkább autóval közlekedő, aki messze nem a zarándokszállások emeletes ágyai közt keresi helyét, hanem ugyanabban a kolostorban találja meg – persze helyileg is elkülönülve, mondjuk a másik emeleteken – a sajátbejáratú lakosztályát. Őket akár Oroszlánszívű Richardnak is elkeresztelhetnénk, aki a kietlen pusztaságban is megtalálta a komfort bizonyos fejedelmi fokozatait.
Ja, és vannak olyanok is – és a köztük lévő számtalan változat bemutatásától most eltekintenék – akik a hátukon visznek mindent, néha sikerül kimosniuk a gyanúsan büdös ruháikat, rendesen bele kell gondolniuk, hogy mit visznek és mit dobnak el. Ez annál inkább megfontolandó, mert mondjuk a Poppi és La Verna közti szakaszon hol eső, hogy nap váltotta egymást, melegítőbe, esőkabátba egyaránt volt részem beleizzadni, két póló lett csuromvizes. Még jó, hogy van harmadik. A mai kettőt nem tudtam kimosni, sokan mondják – a tapasztaltabbak – hogy a hegymászók, túrázók nem az orruk után mennek, pontosabban nem így válogatják meg barátaikat. Gondolj csak bele, nyájas olvasó, mi mindent el kell viselniük. Mint egy házasságban, nem sorolok párhuzamokat.
Ahhoz képest, hogy most valahol 1.200 méter tengerfeletti magasságban vagyunk, a fenyő- és a tölgyerdők tisztességesen térfelet választottak az út két oldalán: feljebb a fenyő, lejjeb a tölgy, nincs kecmec.
Az út első szakasza sima terepen futott, a második igencsak kellemetlenül emelkedőn vezetett. Jegyezd meg jól, prérin nevelkedett bölény-barátom, nekünk nincs bekódolva a DNS-ünkbe a hegyeken, dombokon való ugri-bugri. Nem véletlen, hogy mondják többen, miszerint az alföldi ember messziről csodálja a hegyeket, de nem tervez mászkálni rájuk.
Ezzel együtt La Verna, a ferencesek fellegvára mesés, egy picit úgy éreztem magam, mintha Umberto Eco regényébe csöppentem volna.
Vonakodva bár, de kaptam szállást a rendházban, amint most kiderült, összesen öten volnánk a húsz ágyra. Úgy vélem, holnap is így járok el: bejelentetlenül, az ajtón bezuhanva szerzek ágyat. Addig pedig, nyájas olvasó, aludj te is, én is ezt tenném a helyedben.
Zarándokúton (Papp Árpád)
Itáliai útinapló
