Bocsáttassék meg nekem (vagy ne) az a bűn, hogy mindazt, ami Szerbiában az utóbbi hónapokban történik, úgy szemlélem, mint egy sakkjátszmát. Ahol két szemben álló fél játszik egymás ellen. A „játszik” persze nem egészen ide illő kifejezés, de a „küzd meg egymással” már egészen jól leírja a valós helyzetet. Az egyik küzdő fél neve Vučić, illetve hatalom – ezek nagyjából szinonímák. A másik fél neve: egyetemi hallgatók. Lép az egyik fél valamit, arra a másik reagál – és a helyzet a sakktáblán megváltozott. Aztán megint lép az egyik, és megint válaszol a másik – és megint új helyzet van. És így tovább. Ez egy folyamatosan és dinamikusan változó helyzet. Így zajlik egy sakkjátszma.
Sokakban maradt hiányérzet a szombati belgrádi tüntetés után. Többet vártak, mást vártak. Akciót, látványosságot, cirkuszt. Összecsapást, füstöt és tüzet, repülő utcaköveket, puccsot és államcsínyt, erőszakos hatalomátvételt – bármit, csak legyen már vége ennek a hatalomnak, melynek a mielőbbi bukását annyira szeretnék látni. De vajon tényleg okos lépés lett volna, ha az egyetemisták, vagy akár csak a forrófejűek egy kisebb csoportja mondjuk megpróbál erőszakosan behatolni a parlamentbe? És aligha kell túl nagy bölcsesség ahhoz, hogy rögtön meg is adjuk a választ: nem. Egyáltalán nem. A fegyveres karhatalmi erők könnyűszerrel megakadályoznak minden ilyen próbálkozást, ugyanakkor Vučić és propagandagépezete tökéletes alibit és indokot kap arra, hogy végleg leszámoljon a „színes forradalommal” (ahogy azt már nagyon szeretné), hogy ország-világ előtt megmutassa, micsoda söpredék banda ez valójában, hogy rendkívüli állapotot vezessen be, hogy azt csináljon, amit akar. Ugyanakkor egy ilyen lépés, vagy akár csak kísérlet valóban hiteltelenné tette és bemocskolta volna mindazt a pozitív energiát, tisztaságot, lendületet és üde kreativitást, amit eddig ezek a fiatalok felépítettek és kialakítottak maguk körül. Az egyetemista tüntetés szervezői tehát egy óriási dolgot vittek végbe szombaton: nem hibáztak.
És tegyük hozzá: nem hibázott Vučić sem. Egy ilyen kritikus helyzetben az erőszak bármilyen csekély mértékű bevetése a hatalom részéről végzetes (a sakkban: két kérdőjeles) hiba lett volna. Onnan már nem lett volna visszaút. Ha igazak a hangágyú bevetésével kapcsolatos hírek – ebben az ügyben még nem látunk teljesen tisztán – akkor ugyan valaki, valahol elkövetett egy hibát, de ez még nem tűnik végzetesnek. Vučić a sarokba volt (és van) szorítva, de az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: a körmét rágva végigvárta a napot, aztán éjszaka a maga fogfájós, szenvedő stílusában tartott egy sajtótájékoztatót, ahol elmondta, Szerbia győzött.
Mi történt tehát szombaton?
Az történt, hogy egy négy és fél hónapja zajló küzdelemben mindkét fél lépett egyet, és egyik sem követett el (döntő) hibát. De a meccs még nem ért véget.
És ha már így bekereteztük ezt a történetet ebbe a 64 mezős narratívába, akkor jöhet is az első „sakkbölcsesség”: egy fenyegetés fenntartása rombolóbb hatású, mint annak megvalósulása.
Nem olyan bonyolult ez. Ha egy ökölbe szorított kéz hadonászik állandóan az orrunk előtt, akkor egy idő után úgy vagyunk vele, inkább essünk már túl azon a csapáson, mint hogy állandóan félnünk kelljen tőle. Ha ott lóg a cserép a fejünk felett a tetőn, akkor vagy helyreigazítjuk, vagy inkább leverjük onnan, csak ne kelljen állandóan attól rettegnünk, hogy egyszer a fejünkre esik. És így tovább.
Az egyetemisták ugyanis egy szóval sem mondták, hogy a szombati nappal véget ért volna a tüntetéssorozatuk. Sőt, ennek épp az ellenkezőjét mondták: folytatják. Azaz: fenntartják a feszültséget. És elnézve (nyugodtan mondhatnám: megcsodálva) eddigi kitartásukat, kétség sem férhet hozzá, hogy ez így is lesz. Gyakorlatilag a tél négy hónapját gyalogolták, kerékpározták, pumpálták, sátorozták végig, miért épp most hagynák abba, amikor jön a tavasz? És abban is teljesen biztos vagyok, hogy épp ez az, amit Vučić a legkevésbé szeretne. Legyen már vége valahogy, bárhogy, legyen végkifejlet, csak ez ne legyen, ez a „fenyegetés fenntartása”.
Mi lesz?
Nem csak a sakkban, a sportban, és egyáltalán, az életben örökérvényű igazság: az ellenfelet nem szabad lebecsülni. Az a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk. És Vučićot nem szabad lebecsülni. Nagy politikai túlélő, több krízist is átvészelt már, és már a hatalommegtartás nem túl etikus technikáiban is jelentős tapasztalatra tett szert. Plusz még jóval több figurája van a sakktáblán, mint a másik félnek: fegyveres erők, politikai hatalom, pénz, titkosszolgálati információk, propagandagépezet (mondhatnék sajtót is, de nem mondok). Egy külön írás, sőt, külön tanulmány témája lehetne az a mód, ahogyan az első lépéstől kezdve vezeti ezt a most folyó sakkpartit, aminek – szerintem – központi eleme az időnyerés: húzzuk az időt, aztán beáldozunk egy-két gyalogot, aztán húzzuk az időt, ha kell, beáldozunk egy tisztet is, aztán húzzuk az időt, ha muszáj, jöhet egy vezéráldozat, aztán húzzuk az időt, majd egyszer felrakunk a táblára egy másik vezért, aztán húzzuk az időt stb. stb. Fárasztjuk az ellenfelet.
De nem szabad, messze nem szabad lebecsülni ezt a bizonyos ellenfelet sem. Azt vitte bele ebbe az anyagi erőforrások tekintetében sokkal jobban álló ellenfél elleni küzdelembe, ami minden játszma megnyeréséhez elengedhetetlenül szükséges: kreativitást, kezdeményezést, meglepetést, energiát, kitartást. És ezzel mindeddig méltó küzdőpartnernek bizonyult. Vagyis: az ellenfél nem fárad.
Egy meccs kellős közepén vagyunk. Lehet, hogy ez már a kritikus hadállás, de még semmi nem dőlt el. Egy legendás sakkozó egyik híressé vált mondata szerint a játszmát az nyeri, aki az utolsó előtti hibát követi el.
Tüntetés Belgrádban, 2025. március 15-én (Fotó: Mina Delić/SZMSZ)
