Valahol a messzi Transzszilvániában, hatalmas hegységek, sűrű erdők közepette, feküdt egy kis település. Nem akármilyen városka volt. Nappal kihalt, de ahogy leszállt az éj, megtelt élettel – már amennyiben azt életnek lehetett nevezni.
Vámpírfalva volt a neve e nem mindennapi településnek. Talán nem is kell bővebben magyaráznom, kik lakták ezt a kivételes helyet. Egy kis házban éltek – pontosabban mondva léteztek – a főhőseink: Vampirovics Kázmér és felesége, Vámpirovics Kázmérné, születetett Vérszívó Szilvia. Két, nem túl jól nevelt utódjuk a kis Vámpirovics Fridolin és Vámpirovics Tekla.
Kázmér nem a legbefolyásosabb és legerősebb vámpírok közé tartozott. Ezért nem volt neki könnyű beszerezni családja számára a mindennapi betevő falatot, azaz a vért. Mivel elég sokan lakták Vámpírfalvát, sajnos a környező település halandói is nagyon megfogyatkoztak, vérük túlszívása miatt.
Kázmér hónapról hónapra egyre nagyobb gondba esett. Nem volt már igazából hol és kitől kiszívnia a vért. Emellett nagy problémát okozott a Vampisol is. Ez a szer segített a vérszívóknak a nappali tevékenységükben. Mikor bevették az említett szer előírt adagját, akár napsütésben is létezhettek, nem félve, hogy elégeti őket a nap fénye. De mint minden modern és hatékony eszköz, ez is borzasztóan drága volt, pláne egy olyan, kis befolyású vámpírnak, amilyen Vámpirovics Kázmér volt.
Mivel hőseink vérkészlete nagyon megfogyatkozott, és csak a befolyásosabb és erősebb vámpírok jutottak a még életben lévő ritka halandók véréhez a közelben, a házaspár leült éjfél körül megvitatni, hogyan tovább. Reggelig ötleteltek. Napfelkelte előtt visszafeküdtek a pincében lévő koporsókba. A két kicsi már rég álomra tért.
Erőfeszítéseik nem voltak hiába. A térképet bújva rátaláltak egy távoli, furcsa, sötét múltú városkára Vajdaság északi szögletében, valami Tisza folyó mellett. A neve Zenta volt. Nem túl jó hírnek örvendett. Még a vámpírok is több száz éve kerülték. Lakosai nehéz természetűek voltak. Híresek voltak önfejűségükről, és arról, hogy mindig a legrosszabb honfitársaikat választották a városvezetőségbe. De épp emiatt volt vérbőség Zentán, mert, ahogy már mondtam, oda még a vámpírok sem merészkedtek.
Két napon belül, alaposan felkészülve és egy jó adag Vampisollal a palástja alatt, Vámpirovics Kázmér denevérré változva elindult élete legnagyobb kalandjára. Jó másfél napi repülés és két Vampisol bevétele után megérkezett Zentára. A központban a legnagyobb épület tornyára szállt le, de mégis eléggé messze a tornyon lévő kereszttől. Egy kicsit kifújta magát, körülnézett és lassan munkához látott. Odarepült az egyik ablakhoz, és benézett. A zentai vezetőség éppen ülésezett. Mivel túl sokan voltak, megvárta, hogy vége legyen az ülésnek, és a vezetők egyenként visszatérjenek az irodáikba.
Úgy is történt. Kinézett magának egy jókora alakot, akinek az irodája ajtaján azt írta, hogy a szkupstina elnöke. Nem értette mit jelent ez, de nem is volt fontos. Berontott az irodába és nekiesett az alaknak. Csak annyit mondott, „a véred kell”. Nagy döbbenetére, áldozata nem ijedt meg és így válaszolt: „A véremet viheted, de a fotelomat nem adom!” Mikor jól kiszívta a vérét, egy kicsit várt, hogy megnézze áldozata haláltusáját. De semmi sem történt. Az illető szorosan átkarolta a fotelját, de elalélni nem volt hajlandó. Kázmér kirepült, több liter vérrel a zacskókban. Áttért a VMSZ frakcióvezető irodájába. Ott nekiesett a hölgynek. De itt is elkönyvelte, hogy újabb áldozata sem fél, csak a foteljához ragaszkodik. Ahogy kijött a második irodából, Kázmér egy kicsit elszédült. Úgy érezte, mintha részeg lenne.
Aztán ez így folytatódott. Akárkit is támadott meg Vámpirovics, senki sem ijedt meg. Mindenki csak a fotelját féltette.
Négy hosszú óra vérszívás után Kázmér, vérrel teli zacskókkal a táskájában, épp felszállni készült, mikor valami furcsa kényszer kerítette hatalmába. Muszáj volt neki valamit ellopnia. A főkijárat felé repülve, hipnotizálta a portást, és levette róla a karóráját.
A visszaút valamennyivel hosszabb ideig tartott a sok vér miatt, melyet a családjának vitt.
Hát volt is öröm otthon. Mindenki nekiesett a nagy mennyiségű vérnek. Már legalább két napja lakmároztak a vérkészletekből, mikor észrevették, hogy mindegyikük nagyon érdekesen viselkedik. Akármerre is jártak a falujukban, mindenhonnan akarva-akaratlanul muszáj volt valamit elemelniük. A gyerekek még Vámpirovics Gerzson nagyapjuktól is ellopták a mű vámpírfogait. Lassan kiútálták őket a faluból is, mert nem volt egy földijük sem már, akitől nem csentek el valamit.
Sajnos voltak más utóhatásai is a zentai városvezetők vére szívásának. Mikor a szkupstina elnök vérét itták, mindig traktorvezetési kényszerük volt, és állandóan félbeszakították egymás mondatait. A kis Tekla és Fridolin többet nem volt hajlandó iskolába menni. Mindig azt hajtogatták, hogy ők takarítók akarnak lenni.
Látván a helyzet súlyosságát, Vérszívó Szilvia, pillanatnyilag Vámpirovics Kázmérné, megtiltotta férjének, Vámpirovics Kázmérnak, hogy Zentáról szerezze be a további vérkészleteket.
„Látod, kedves férjem, még tőlünk is vannak kártékonyabb lények”, mondta. „Én már nem bírom ezt a sok lopást a honfitárs vámpíroktól. Inkább haljunk meg, mint hogy úgy létezzünk, mint ezek a fotelimádó zentai vezetők.”
Gyönyörű tavaszi napos hajnalra ébredt Vámpírfalva. A Vámpirovics család nem feküdt be a koporsóiba, és nem vette be a Vampisolt. Együtt kimentek a napra, és együtt elégtek. Vérszívó Szilvia utolsó szavai pedig megjelentek a „The Wampir News”-ban: „Egy barrel vér sem ér annyit, hogy így létezzünk, meglopva vámpír felebarátainkat, mint azok a zentai fotelimádók.”
BORIS Zec
Drakula-kastély Törcsváron (Forrás: vedvelem.hu)
