Öreg Dezső: Fremond felhívása megsüvegelendő, de néhány évet késett

A Szabad Magyar Szó sorozatot indít Fremond Árpádnak, a Magyar Nemzeti Tanács elnökének azon kijelentésével kapcsolatban, amely így szólt: „Mint az Alapító képviselője az elmúlt hetekben kezdeményeztem több találkozót is az MNT által alapított médiumok főszerkesztőivel és a médiaházak vezetőivel. Arra kértem őket, hogy az elkövetkező időszakban legyenek még nyitottabbak, hisz a vajdasági magyar közösség és mindannyiunk érdeke az, hogy a különböző vélemények helyet kapjanak a sajtónkban, s senki se érezze azt, hogy számára nem biztosított a jelenlét a vajdasági magyar kisebbségi médiában.”

A vajdasági magyar tájékoztatásban jelenleg felelős pozíciót betöltő személyeknek és még aktív, valamint nyugdíjba vonult újságíróknak is elküldtük az alábbi két kérdést:

1. Mindezek után egyetért az elnök azon kijelentésével, mely szerint „az MNT nem avatkozik bele a szerkesztőségek napi munkájába”?
2. Fremond Árpád most közzétett levelét a szerkesztéspolitikába való beavatkozásnak tekinti-e, és ha igen, mi erről a véleménye?

Öreg Dezső újságíró, aki mintegy egy évtizedig volt az Újvidéki Rádió magyar adásának a főszerkesztője:

Sokáig azon dilemmáztam, melyik lenne a kifejezőbb irányvonala a cikknek: A sajtó és a hatalom viszonya vagy A sajtó és a hatalom kapcsolata? Mindkettő mellett lehet érveket felsorolni. A kapcsolat kissé intimebben hangzik számomra, meg valamiféle lelki közösséget is jelent. A viszony meg inkább más tartalmakat is hordoz, mondjuk akár párkapcsolatit is.

Azután rájöttem, hogy mindegy. Nem etimologizálni kérte ki véleményemet a Szabad Magyar Szó, hanem arról szeretne olvasni, milyenek a politikai körülmények a vajdasági magyar sajtóban, miután Fremond Árpád, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke a napokban közzétette a fent idézett Facebook-bejegyzését.

Világos tehát, hogy a Szabad Magyar Szót az érdekli, hogyan látom én a politikum meg az itteni magyar sajtó kapcsolatát, viszonyát. Tessék választani. Először is, ha valaki azt állítja hatalmi pozícióból, de vonatkozik ez az ellenzékre is, hogy neki mindegy mit ír a sajtó, nem mond igazat.

Én már, ha mondhatom így, régi motoros vagyok a szakmában, több politikai garnitúra esetében is láttam, hogyan próbálnak meg, ha nem is rátenyerelni, de befolyásolni a sajtót.

Amikor kezdtem, egy párt irányított mindent. Mentek is az akkori főszerkesztők a pártházba megtudni a (saját) véleményüket. És ez akkor mindenki számára természetes volt. Csak emlékeztetnék arra, hogy a testvériség egység meg az önigazgatói szocializmus korát éltük. Amelyben akkor is megvoltak az érdekek, nem ugyanazt gondolták Belgrádban meg Zágrábban, Ljubljanában meg Pristinában, vagy éppen Újvidéken, de még Szabadkán, sőt Adán sem.

Ha az akkori vezér azt mondta:

„Az egyetemisták 90 százaléka becsületes ifjúság, amelyről nem viseltünk kellő gondot, akikre csak mint diákokra tekintettünk, akiknek még nem érkezett el az ideje, hogy bekapcsolódjanak szocialista közösségünk életébe. Ez tévedés volt, Magukra hagytuk őket” – mondta Tito. Akivel senki sem akart vitatkozni.

„Az egyetemistáknak igaza van” – az akadémikusok mondata volt, amellyel az akkori vezér egyetértett. Az egyetemisták pedig nagyobb demokráciát, a bürokrata privilégiumok eltörlését és a gazdasági nehézségek, mindenek előtt a munkanélküliség felszámolását kérték. Az akkori vezető mindezt felismerte és demagóg ígéretekkel egy hét alatt véget vetett a tiltakozásnak. Történt mindez a távoli, most már igazán távoli 1968-ban.

De az azóta eltelt majd 60 esztendő, meg az azóta lejátszódott változások a világban sem voltak elegendők arra, hogy a Balkánon kissé demokratikusabban játsszák a társadalmi játékokat. Sajnos nem képeznek kivételt ez alól az itt élő kisebbségek sem. Többször idéztem már a „Madarat tolláról, embert barátjáról” magyar közmondást, az itteni politikai állapotok, szövetségek ecsetelésére. Ami, ugye azt jelenti, egy ember jellemét, személyiségét és tulajdonságait leginkább a baráti köre, a hozzá közel álló emberek alapján ismerhetjük meg. Egy politikusnak pedig ki a közel állója? Nyilván nem az, aki tőle merőben más elveket vall, hirdet, vagy éppen igyekszik érvényre juttatni. Az, hogy mindketten azt mondják: a népért harcolnak, a nép érdekeit képviselik, hát hiszi, akinek hátul gombolódik az inge. Láttak már olyan ingeket, amelyeket hátul, ha nem is gombolnak, de kötnek feszesre.

Nos, valahogy így kell tekinteni a hatalmi koalíció magyar pártjában korábban alelnöki pozíciót betöltő, jelenleg a Magyar Nemzeti Tanács elnökeként tevékenykedő Fremond Árpád kijelentésére is. Bár meg kell mondani, emlékszek olyan időkre is, amikor a politikum valóban nem szólt bele a szerkesztéspolitikába.

Írtam már, hogy én több politikai garnitúrát is megéltem a szakma gyakorlása során. A kommunista diktatúra után jött a nemzeti szocialisták diktatúrája. Ez nem a német nemzeti szocialista pártra való utalás. Hanem a Szerbiai Szocialista Párt uralmának korára. Magyarán, Milošević korszakára. A jugoszláv polgárháborúk korára, az ország széthullasztásának idejére. A szankciók, a három akkori nyugatnémet márkát érő bérek korszakára, arra, hogy az üzemanyagot a sarkon vásároltuk coca-colás üvegekben, a boltok polcai üresen ásítottak a véletlenül betérőkre. A sajtó nagy része pedig gerjesztette a Milošević-házaspár és a szocialista vezetés propagandáját. Főleg a többségi nemzet sajtója tette ezt.

A kisebbségek lényegesen jobb helyzetben voltak. A kutya sem törődött velünk. Írtunk nagyjából mindent. Persze azokat a híreket, amelyekhez hozzájutottunk. Fel lehetett hívni néhány belgrádi szerkesztőséget, meg lehetett tudni, mi is történt aznap. Meg lehetett titokban hallgatni a horvát meg más külföldi adókat. Mondom, nekünk könnyebb volt, szakmailag elszámolni önmagunkkal. Sőt, még tudósítani is lehetett. Kossuth Rádió, Duna Televízió, akinek szerencséje volt az az akkor még működő BBC Világszolgálatának Magyar Adását. Ami 2005-ben megszűnt. Arra hivatkozva, hogy Európában győzött a demokrácia, nincs rá többé szükség.

Ez viszont egy hatalmas tévedés volt, hibázott, aki így mérte fel a helyzetet! Itt nálunk is történtek a tévedések. De meg kell hagyni, ami a sajtót illeti, továbbra is előnyben voltunk a többségi szerkesztőségekkel szemben. A 2000 októberében történt változások után, a sors kegyeltjeként két ízben is vezettem az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségét. Összesen mintegy tíz évig. És meg kell mondani, ez idő alatt egyetlen telefonhívást sem kaptam, hogy ezt vagy azt kellene írni. Egyetlen egyszer csörrent meg a telefon, egy, még ma is aktív magyar politikus érdeklődött, mi lesz ismerősének a sorsa, tervezzük-e felvételét. Na de utána az MNT átvette az alapítói jogokat egyes hírközlő szervekben. Hogy ez hogyan működött, majd megírják azok képviselői. Egyébként Fremond felhívása a nyíltságra-nyitottságra, megsüvegelendő. De tartok tőle, kicsit megkésett. Két évvel ezelőtt többet, sokkal többet jelentett volna.

A sorozatban korábban megjelent írások:

Bágyi Ribár Renáta gondolatai:

Bágyi Ribár Renáta: Az MNT vezetői számára a sajtószabadság szinte nem létező fogalom

Kartali Róbertnek, a Hét Nap főszerkesztőjénej a véleménye:

Kartali (Hét Nap): Fremond nyilatkozatát nem tekintem a szerkesztéspolitikába való beavatkozásnak

Bozóki Antal írása:

Bozóki: Nem lehet közös jövőképet alkotni azokkal, akik eddig kárt okoztak

Dedić Szuzanna (Szabadkai Magyar Rádió) meglátásai:

Dedić (Szabadkai Magyar Rádió): Nem tekintem Fremond levelét beavatkozásnak a szerkesztéspolitikába

Pesevszki Evelyn, a Magyar Szó főszerkesztőjének véleménye:

Pesevszki (Magyar Szó): Fremond levelét nem beavatkozásként, hanem egyfajta stratégiai iránymutatásként értelmezem