Zavaros mélységű, de a felszínen beállt kis vajdasági állóvizünket az utóbbi hónapokban jócskán felzavarták az északi szelek – rég elfojtott indulatok törnek ki, színvallások, mosakodások, önigazolások, pálfordulások történnek, nem mindig szeretjük egymást, bennünket viszont az anyaországi magyarok nem kedvelnek. A hétköznapjainkat oly módon szövi át a demagóg politika, ahogy nem kellene, és értelmet nyer a mondás, hogy boldog az a nép, amely nem ismeri a politikusai nevét. Hát mi ismerjük két országét is…
Morális válságunkat valahogy majd kiheverjük, a devalválódott politikusok jönnek-mennek, mint láthattuk, stabilnak tűnt rendszerek is változhatnak akár egy nap alatt, remélhetőleg a szomszéd, családtag, barát meg marad, hacsak „divatból” el nem vándorol ő is, mint a több tízezer másik. De azért vannak számosan, akik maradni akarnak, ha nem így lenne, Vajdaság kiürült volna, és a dr. Bálintok meg a haverok a gyémánt félkrajcárjaikon vélhetően még akkor is kidüllesztett beggyel ülve lekapcsolhatnák a villanyt.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Sokan közülük felteszik a kérdést, és már nem csak magukban:
Miért én menjek el? Menjen el az, aki ezért a helyzetért felelős.
Mert a történések az egyéni és közösségi életünkben általában nem valami megfoghatatlan okokra vezethetők vissza, hanem konkrét személyekhez köthetőek szinte mindig. A jók és a rosszak is. A közhangulat kilengéseit nehéz objektíven mérni, de a felelőtlen politizálásnak szép lassan elindultak az ennél fájóbb, számszerűsíthető következményei is, és ez röviden össze is foglalható:
Nem jön a lóvé
Bizony, úgy tűnik, Magyarországon egyes szervezetek esetében még az áprilisi választások előtt elzárták a pénzcsap Vajdaságba vezető ágát, csak határozatok születtek, de pénz nem (mindenkinek) jött. És mielőtt nekiállnánk ezért az új magyar kormányt szidni/éltetni vagy bezzegafideszezni, ahogy ez divat lett nálunk, nézzünk szét kicsit a saját házunk táján, elvégre nekünk itt kell boldogulni, és vajmi kevés beleszólásunk van a magyarországi fejleményekbe. Meg aztán Pásztor Bálint és Fremond Árpád az elmúlt időszak tükrében azért mégsem mehet oda az új magyar miniszterelnökhöz, hogy „figyelj, Péter, amit a Fidesz beígért, de nem fizetett ki, mert még nem került sorra vagy a pénz elment másra, azt most neked kéne, nyúlj már a zsebbe”.
Van nekünk egy pártunk (VMSZ), amely a politikai porondon képvisel bennünket, egy nemzeti tanácsunk (MNT), amely a mindennapi társadalmi életünket hivatott védeni (oktatás, kultúra, anyanyelvhasználati jogok, tájékoztatás) és egy gondos gazdánk a gazdaságfejlesztéshez (Prosperitati Alapítvány). Ezek csúcsán trónol a triumvirátusunk. Elvek, társadalmi élet és anyagi javak, teljes a kör, apró szépséghibával ugyan – mindhárom erős anyagi függőséggel kötődik az anyaországhoz. És ahogy apad a pénz, nem jönnek a megnyert pályázatok finanszírozására (most még csak láthatóan a kultúrszektorban), felszínre dobódnak a miértek is mindhárom területen.
Az egyetlennek aposztrofált vajdmagyar pártunk érdekes keveréke a posztkommunista neofeudális formációnak. Megmondja, mit gondoljunk, hogy szavazzunk, ki dolgozhat, és ki nem, kinek mi jár. Kitermelte a saját nábobjait, megteremtette a mindenben neki felelő dolgozói rétegét, amely parancsra szavaz, utazik reprezentatív tömegnek, hajbókol. Az irányítás mesterhármasára épít: a megfélemlítésre, a klientúrára és a propagandára. A pártvezérek először leuraltak mindent és lehetőleg mindenkit, alázatossá idomítva koszt-kvártélyért a híveket.
A hatalmuk nem tiszteletből adatott meg, hanem posztokért vett
Az előző rendszerekben belénk kódolt dolgozz szorgalmasan, legyél alázatos, munkaszerető mentalitást kihasználva érdekemberekké, szolgalelkűvé degradálták a közösségük tagjait, önös céljaik érdekében manipulálták és megosztották az embereket. A hatalmuk nem tiszteletből adatott meg, hanem posztokért vett, meglátjuk, a javak elapadásával tartható lesz-e. A pénzen vett szerelem üres pénztárcával ritkán ég forró lánggal.
Mindezek után hazardíroztak, mindent egy lapra tettek fel, és ezzel magukkal rántották a közösség minden tagját, méltatlan és megosztó helyzetbe taszítva őket és azokat is, akik nem tartoztak a köreikbe. És úgy tűnik, nem is tanulékonyak, ugyanerre készülnek most is, csak ezúttal Szerbiában. Újabb választás, újabb piros vagy fekete, hátha a másik lovon még marad a fenék. A játszma évekig nyert, most nem, az eljövendők terhét viszont nem csak ők viselik majd (már). A politikai húzásaik bizony sokba kerülhetnek még nekünk. Ez van, ha hagyjuk, hogy autoriter rendszert építsenek körénk a politikusaink.
Pártnapsütésünk kedvenc sugara, Pásztor Bálint elment még Székesfehérvárra is arcot mutatni, elvégre vissza kellett adni Szijjártó belgrádi nagy haladó mítinges látogatását, ahol valami kevert orosz–szerb nyelven halandzsázott arról, miért is kellene nekünk Vučić pajtásra szavazni, enyhén szólva is porig alázva a kihajtott VMSZ-es kádereket – már aki nem lépett le kirándulni egyet a várba. Az érdekpárttagság már csak így működik.
Nem csak az agyat mosták, hanem a pénzt is?
Nem mintha az anyaországi választásokon a hódoló gesztuson kívül a szavaztatásnak más értelme is lett volna azon túl, hogy kiskorúsították a szavazóikat, mert a vajdasági magyar voksoknak – elenyésző részarányukat tekintve – most és eddig sem volt semmilyen lényegi hatásuk, bárkire is vonatkoztak, inkább csak eszmei visszhangot váltanak ki, ami a mostani helyzetben igen kompromittálóra sikeredett. Eddig az volt a baj, ha valaki nem VMSZ-es, jelen állás szerint lehet még baj, ha valaki az. Egyik sem jó a közösségünknek. És mindezt a nemzetpolitika zászlaja alatt, amiről mostanában egyre többet pedzegeti már a szerbiai sajtó is, hogy van ennek egy igen erős bizniszháttere a magyar–szerb (p)oligarchák vonalán, amelynek összekötő szála a mi egyetlen pártunk. Kettő az egyben, nem csak az agyat mosták, a pénzt is?
A nemzeti tanácsunkat intézményrendszerestül bekebelezte a pártunk, néha hátra-, néha – ha a pénzekről volt szó – meg előretolt helyőrséggé, gyakorlatilag saját céljainak szekértolójává tette. A kultúrát illetően azért felcsillant egy kis pislákoló reménysugár, amikor generációváltás történt a Pásztor klánban, és mindannyiunk kultúr-tündérkeresztanyját, aki átvágtázott tökön-paszulyon, de leginkább a vajdmagyar kultúréleten varázspálcájával hadonászva, és ahova az mutatott, fejek hulltak vagy új arcok emelkedtek Főnixként a magasba, nos, hát, őt elütötte a vonat. Ez a reményláng egyébként gyorsan porba is hullott, amikor körvonalazódott, hogy hamarabb szól ez a gázolás családi perpatvarról, mint tudatos kultúrstratégiáról. Pedig akkor megkezdődhetett volna a most oly áhított párbeszéd, de míg pénz volt, erre igény nem mutatkozott.
Keresd a nőt! helyett: Keresd a pénzt!
A kultúrszektorban tehát megváltoztak a prioritások: a Keresd a nőt! helyett lett a Keresd a pénzt! Az meg jelenleg nem az érdekképviseleteinkbe csörgedezik, bár az egyikbe. Mert ha a VMSZ nem bilincselte volna a soraiba az MNT-t, most fel tudnánk mutatni egy párton kívüli, politikától mentes civil kulturális-oktatási-nyelvhasználati-médiás testületet, ahova akkor is mehetnének a támogatások, ha a párt kegyvesztetté válik. Jelenleg viszont csak annyi körvonalazódik, hogy az MNT-elnököt beáldozták a médiakérdés kapcsán, és bedobták a farkasok közé. Ő lett az első körben az utolsó lyuk a furulyán. Vajon ki lesz a következő?
Attól, hogy a kecskére szmokingot húzunk, még nem lesz úriember
Van tehát egy kegyvesztett, pénzért kuncsorgó pártunk, amely itthon azért még fényezi magát, továbbra is bízva a médiájában és a manipuláló erejében (Pannon 2,3 millió euró, Magyar Szó 600 ezer euró, bár a Hét Nap 110 ezer eurója valahol elakadt). Van Magyar Nemzeti Tanácsunk, de inkább nincs. Jelenleg a pénzünk is véges, de még mindig az folyik a pártcsapból, hogy csak a VMSZ az egyetlen és legitim akármink. Pedig mindenki pótolható, főleg mi, de ők is. Ezt már bemutatták, amikor egyetlen intéssel váltak meg olyan emberektől, akik évekig alázatos szolgáik voltak, legyenek akár polgármesterek, igazgatók, kultúrtantik vagy titkárok.
Úgy tűnik, a jelenlegi vajdmagyar vezetők döntései egyéni érdekek kiszolgálói voltak, a közösségnek viszont nem hoztak sok jót.
Úriemberek ilyenkor levonják a következtetést, bocsánatot kérnek, felállnak, majd viselik a következményeket, mert nemcsak ők vesztettek, hanem az általuk képviselt emberek bőrét is vásárra vitték. Felismerik, hogy az állítólag oly nagyra becsült közösségnek változás kell, és jelen helyzetben ennek az egyik gátja esetleg ők maguk. Nem magyarázkodnak, nem mossák magukat, ferdítik a tényeket, és legfőképpen nem játsszák el az áldozatszerepet, hogy hajlandók lemondani, de a hívek nem engedték. Merték is volna másként! Még titkos szavazáson sem, mert Kúlán ott a hazugságvizsgáló, még majd kölcsönkérik.
De attól, hogy a kecskére szmokingot húzunk, még nem lesz úriember, a politika berkeiben mostanság mifelénk meg csak urizálni divat.
A közösségnek változás kell. És a változás önmagában nem rossz dolog, nem kell félni tőle. És ha az új sem lesz jobb? Akkor azon is változtatni kell.
Burány Katalin
A Fidesz kampányrendezvénye 2026. március 24-én Magyarkanizsán (Fotó: Fremond Árpád/Facebook)
