A Nagybecskereki Piarista Gimnázium 1846-ban nyitotta meg a kapuit több mint kétszáz tanulóval és hat piarista tanárral, vagyis idén ünnepli fennállásának 180-ik évfordulóját.
A XIX. századi oktatási rendszerben a tanítás mellett neveltek is: a tanulóknak átadták az örök emberi és vallási értékeket. Így a piarista gimnázium nemcsak iskolaépületből állott, hanem egy rendházból és a Szent István templomból.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
A trianoni békediktátum után a piarista szerzeteseket kiutasították az országból. Ennek ellenére az iskola a magyarság szellemi központja maradt, ma már viszont alig egy tucatnyi magyar ajkú diák iratkozik be minden évben, hiszen Nagybecskereken a középiskolákban is összesen négy szakon, vagyis osztályban lehet magyarul tanulni.
A gimnázium tanulója volt 1952 és 1958 között dr. Várady Tibor jogtudós, jogász, író is. Vele emlékezünk vissza azokra az évekre, amikor a gimnáziumban még más volt az élet. Várady Tibor a nemrég megtartott iskolaünnepségen magyarul és szerbül is mondott ünnepi beszédet.
Mivel Várady Tibor az utóbbi időben a családi irattár alapján több dokumentum-prózakönyvet is kiadott, most is az iratok között keresgélve bukkant rá egy értékes darabra.
“Itt van előttem a nagyapám gimnáziumi értesítője, amit 1878-ban adtak ki. Annak idején minden év végén egy kis füzetet adtak ki a diákoknak. 1878-ban a nagyapám első gimnazista volt, hisz abban az időben a gimnázium a hatodik elemi után indult. Az értesítőben az is szerepel, hogy milyen könyvajándékok voltak: körülbelül száz könyvet ajándékoztak a becskereki gimnáziumnak. Egy külön világ ez, külön világ a tanárok neve is, meg a tanároknak a megnevezése is. Ezek ma már kevésbé ismert dolgok. Kummer Nándor például, az első osztály főnöke , aki egyébként a régi éremgyűjteménynek is kezelője volt. Aztán Kersch Ferenc, harmadik osztály főnöke és egyben a természettani szertár őre. Ezek ma már történelmi dolgok”, mesélte Várady.
A jogásztudós visszaemlékezett általános – elemi – iskolai éveire is.
Várady Tibor (Fotó: Szappanos Veronika/SZMSZ)
“Amikor elemi iskolába indultam, akkor volt a rendszerváltásnak az első, második éve. Én ’46-ban indultam első elemibe, tehát a titói világnak ez volt a második éve. És volt egy nagyon érdekes váltás, mert nagyon sok helyen még folytatódtak a korábbi hagyományok. Például amikor hazaindultunk, akkor fel kellett sorakozni. Az osztályban a legmagasabb, akit úgy hívtak, hogy Réber Imre, kiállt oldalra, és hangosan kiáltotta, hogy “Isten áldja meg+ és mi a két sorban egyszerre kórusban: “a tanító bácsit!” Három-négy hónap múlva rájöttek az igazgatói bizottságban, hogy ez most már nem mehet így. Jött egy parancs, hogy meg kell változtatni. Továbbra is a Réber Imre maradt a legmagasabb, tehát ő állt oldalt, de nem azt kiáltotta, hogy Isten áldja meg, hanem azt, hogy „Titóval a hazáért” – mi pedig azzal folytattuk, hogy „előre!”. Ott álltunk egy-két nappal a szólamváltás után, előttem állt, egy kicsit elgondolkodott vagy szórakozott Aranka, aki csak hallotta a felszólítás csattanását, és a régi rögződött meg benne, s a mondta: a tanító bácsit, és mi is folytattuk vele mindnyájan. Így lett, hogy a: Titóval a hazáért a tanító bácsit! Jelszót mondtuk, előre helyett…
Várady mesélt a szigorú szabályokról is, hogyan kellett a tanítót az óra kezdetén és végén a felállással üdvözölni, a tantermen kívül a fiúk sapka vagy kalapemeléssel, a lányok meghajlással köszöntötték.
A gimnáziumi évei kapcsán eszébe jut az Ábel a rengetegben adaptációja, amit osztálytársaival együtt adtak elő.
“Kaslik Péter barátom, aki később Kanadába ment és verseket írt, ő játszotta az Ábelt, és nagyon jól! Nekem is volt valami szerepem, ott voltak a szüleim is, a nagyapám is. A nagyapám akkor majdnem 90 éves volt. Hazafelé az apám mondta: Tibi, nagyon megnyugtatóan játszottál. Egy kicsit furcsa volt nekem a ’megnyugtató’, mint dicséret, és aztán pontosított az apám: azért megnyugtató, mert látom, hogy nem lesz belőled színész… Megnyugodott, hogy mégis jogász lehet belőlem…”
Várady visszaemlékszik, hogy a gimnáziumban voltak önképzőkörök, de Tito idejében felmerült annak fennmaradása, mert úgy ítélték meg, hogy az nincs egyensúlyban és nincs összhangban a “testvériség egységgel”.
“A testvériség-egység néha tényleg hozott valamilyen előnyöket, de ezúttal kimondottan hátrányt. Az igazgató úgy látta, hogy egységes önképzőkör kell a gimnáziumnak, tehát nem tiltotta, hogy legyen magyarul is felolvasás, de ugyanabban az önképző körben kellett volna, hogy legyen. Az én szüleim korában a helyi szerbek még tudtak magyarul, az én koromban már alig. Furcsa lett volna magyarul olvasni egy olyan körben, ahol ezt nem értik. Nagyon föl voltunk háborodva, és akkor nekem volt egy családi jogász, fiskális ötletem: azt javasoltam, hogy a VI.8 osztály, ez volt egyike a két magyar hatodik osztálynak, szervez egy külön önképzőkört, erre persze meg van hívva minden diákja a VI.8 osztálynak.. Igy ez nem a gimnázium, hanem az osztály önképzőköre volt, s ezt elfogadta az igazgató. Azt sem gátolta, hogy másokat is meghívjunk, mert a gimnáziumi önképzőkörben sem volt tilos olyanokat is meghívni, akik nem a gimnáziumunkba jártak. Tehát, ha nem is ezen a néven, de létrejött egy gimnáziumi magyar önképzőkör.”
Várady azt mondja, nagyon sok átalakulás történt. Ő maga a magyar gimnáziumot kezdte, ezt később Sonja Marinkovićnak nevezték át. Aztán az utolsó éveket ebben a közös vegyes gimnáziumban töltötte, ahol most volt jó néhány évtized óta.
“Szinte nem ismertem fel. Az utcai bejáraton kívül minden megváltozott. Azt mondták, és ezt persze korábban is tudtam, hogy annyira fogyunk, hogy kérdéses a gimnázium folytatása. A végén a sok dolgot összevetve eszembe jutott egy T.S. Eliot költői sor, aki azt mondja, hogy: Az emberi faj nem tud elviselni túl sok valóságot.
A becskereki gimnázium most már ötvözete a legendának és a valóságnak, s talán több benne a legenda, mint a valóság. S ezt talán T.S. Eliot is elviselné, ha becskereki lenne… Ehhez a legendához nekem reményeket is hozzá kell adni, és itt inkább lelkesedéssel, mint tudományos elemzéssel jutok ezekhez a reményekhez…”
Várady Tibor önéletrajzi könyvét írja éppen. Első harminc évéről szóló kötetének kézirata, amelyben benne vannak gimnáziumi évei is, a Forum Könyvkiadónál vár kiadásra. Várhatóan a nyár végén már meg is jelenhet.
Illusztráció (Fotó: Nagybecskerek régen, Régi képek, Twitter)
