Pesitz Mónika véletlenül lépett színészi pályára: a gimnázium befejezése után a Fogorvostudományi Karra felvételizett, valamint felvételt nyert a Magyar Tanszékre is, ahová már második éve járt, amikor akkori párjával, Csernik Árpáddal – aki azóta már a férje – egyik évfolyamtársának, Németh Attilának segített a szövegválasztásban és a színművészeti felvételi vizsgára való felkészülésben. Németh Attila volt az, aki megkérdezte, hogy „miért nem jössz te is?”
A délvidéki színjátszás napján, október 29-én adták át Szabadkán a legrangosabb vajdasági színházi elismerést, a Pataki-gyűrűt, amelyet az idén Pesitz Mónika, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésze érdemelt ki a Galambos Péter rendezte Mi történt Baby Jane-nel? című előadásban nyújtott alakításáért.
A Pataki-gyűrű díj átadóján azt mondta, nem számított erre az elismerésre, hiszen az utóbbi években eltávolodott a színjátszástól. Ezt hogy érti?
– Nyolc-tíz éve elkezdtem jelmezeket tervezni. Úgy alakult a pályám – nem tudom, miért – hogy voltak hullámvölgyek: jöttek a szerepek, aztán meg nem kaptam feladatokat. De nem azért, mert nem bizonyítottam, hiszen nem maradtak el a díjak, az elismerések. Ilyen esetben az ember marcangolja magát, belekezd valamibe. Egyes színészek saját maguknak készítenek előadást, én mással próbálkoztam, a jelmeztervezéssel, mivel az mindig is nagyon érdekelt. Aztán kiderült számomra, jobban szeretem. Ez nem azt jelenti, hogy egy előadás során nem végzem lelkiismeretesen a feladatom, viszont a jelmeztervezés jobban megfelel a lelkiállapotomnak.
A Mi történt Baby Jane-nel? előadást nagy nehézségek árán vitték színpadra…
– Pénztelenség van. A megítélt támogatások késnek, de a bemutatónak időre késznek kell lennie. Olyan áldatlan állapotok között dolgozunk, hogy azt szoktam mondani: a menhelyen talán nagyobb becsben tartják a kutyákat, mint ahogy mi élünk abban a próbateremben, ahol nincs víz, nincs mosdó, omlik és penészedik a fal, a düledező épületet nem lehet takarítani. És tényleg minden napra jutott valami, ami miatt nem haladtunk. Kellett volna egy hálóing, pénz azonban már nem jutott rá, de valaki hozott egyet. Szükség volt sötét színű ágyneműre, ezért az ügyelő behozta a sajátját. A rendező elképzelése szerint csírátlanított homokot használtunk volna az előadásban, mivel azonban annak a beszerzése is nehézségbe ütközött, Hajdú Tamás hozott kétvödörnyit a saját homokjából, amelyet előtte otthon átszitált. Ezek a körülmények nem csak a Baby Jane próbájára voltak jellemzők, évek óta ez van. A budapesti Operettszínháznál dolgozó ismerősöm egyszer itt dolgozott velünk a Mladostban, s azt mondta, hogy „végül is nem az a művészet, amit mi csinálunk, hanem az, amit ti itt Szabadkán”. Igaz, hogy néha elveszik a kedvünket, nehéz bemennünk, és mindennap megy a szárnytörögetés. Ha négy szárnyunk lenne, akkor négyet törnének le a körülmények, de mégis születnek előadások. Itt vagyunk, csináljuk a dolgunkat, nézhető előadások születnek, és ez a fontos! Én ezért büszke vagyok a társulatunkra.
A Pataki-gyűrű bátorítja-e arra, hogy újra közelebb kerüljön a színművészethez?
– Én nem fordítottam hátat a színművészetnek, továbbra is játszom, sőt az utóbbi években inkább csak játszom. Az elmúlt négy évben csak egyszer terveztem jelmezt, bár szerettem volna többször is, de így alakult. Nyilván egy ilyen szerepet, mint a Baby Jane, mindenképpen dicsőség eljátszani, örültem neki, mivel ilyen nagy szerepet már régen nem is kaptam. A Pataki-gyűrűnek is nagyon örülök: annak, hogy a munkámért egy rangos elismerés jár. De másnap reggel a próbán az új produkcióban ugyanúgy részt kell vennem. Nem úgy van, hogy valaki kap egy Pataki-gyűrűt, és leül azon gondolkodni, hogy „akkor én most jó színész vagyok”, mert ez nem így működik.
Passzolt ez a szerep?
– Van úgy, hogy az ember úgy eljátszana valamit, mert passzol, aztán kiderül, hogy nem. Inkább azt mondom, hogy valószínűleg minden szerencsésen alakult, mert a nézők szeretik, és ezek szerint a szakma is értékeli. Előfordul, hogy az ember kap egy kiváló szerepet, aztán jön egy rendező, aki teljesen mást képzel, mint a színész, aki emiatt egyáltalán nem érez rá. Ez mindenképpen egy összjáték, Galambos Péter rendezővel pedig nagyon jó volt a próbafolyamat. Ő egy nagy, híres rendező, aki még soha nem járt itt. Ő is csak nézte, hogy milyen körülmények között, hogyan dolgozunk. Amikor Európából eljönnek emberek ide hozzánk dolgozni, akkor szerintem ezt megbánják, a körülmények miatt. Péter azt mondta, hogy a színészek miatt – a munkamorál és munkakedv, amelyet itt látott – nagyon jót dolgozott itt. Tényleg könnyen tudtunk közös nevezőre jutni. Ha van egy nagy szerep, ahol el lehet jutni A ponttól a B-ig, állítom, hogy sokszor könnyebb, mint egy kis, tízmondatos szerepben mindent megmutatni. Hogy a Baby Jane-re én találtam rá, vagy csak így alakult, nem tudom, de ez egy örömjáték mindenképpen!
Az akadémiai hallgatók Tízes díját is megkapta.
– Ennek is nagyon megörültem. Amikor még én voltam főiskolás, akkor még nem volt Pataki-gyűrű. A tízes termet felújították, de én még azon a szőnyegen tanultam. Nekem ez a díj tényleg sokat jelent, és otthon már ki is tettem a falra.
Az interjú a Családi Kör november 8-ai számában jelent meg.
