„Mi, egyedül mi vagyunk azok, akik jobbá tudjuk tenni a szűkös életedet” – olyan gondolat ez, amelyből a Baltikumtól a Balkán déli csücskéig számos párt kovácsolt politikai tőkét a közelmúltban s a jelenben. Ahol szorongató a szűkösség, ott az enyhülés érzetét vagy legalább reményét kell felkelteni az emberekben.
Kiüresedő moldovai vidék – s a tágabb kép
Április 19-én a szlovákiai Denník N napilap portáljára felkerült Tomáš Brolík „A városok ezt túlélik, a falvak nem“ (Mestá to prežijú, dediny nie) című cikke. A szerző moldovai helyszíni riportot közölt arról a félreeső és számos társadalmi gonddal küszködő kelet-európai államról, amely egyébként mind terület, mind lakosság tekintetében csak egy harmadnyi arányban nagyobb, mint Vajdaság. Borítékolható, hogy egy alig ismert kelet-európai országról szóló cikk nem tartalmaz túl sok felvillanyozó tényt. Brolík az alcímben s a szövegben is kiemeli, hogy naponta átlagban 300 (!) személy hagyja el az országot, hogy nyugatabbra keressen jobb életet. Ugyanakkor nem pusztán ez az egyetlen mellbevágó cikkbeli tényező. Láthatóan a főváros, Chișinău képvisel jelentősebb megtartó erőt. A forgatókönyv a szokásos: a centrumszerep miatt itt van munka, szórakozás, miegymás – egyszerűen nem tud a város nem magához vonzani elégséges számú embert. Másfelől azonban a vidék feltartózhatatlanul hal ki, s ebben a furcsa vákuumban nem csupán töredékes, leszakadó társadalmak alakulnak ki, de a politika is valami egészen különös módon kezd el működni… Forrásokat tart a markában, s nem félt azokat a saját előnyeire kihasználni. Gyakran egyfajta megélhetési bizniszbe csap át az egész, ahol a klientúra kiépítése elsődleges fontosságú. És így tovább. Szerbiából nézve könnyű meglátni az analógiát. Belgrád és Újvidék szívja magához az embereket s az erőforrásokat, a kisebb vidéki központok (Niš, Kragujevac, Szabadka) már alig, míg máshol, különösen a déli rurális térségben még nagyobb a légüres tér… ami pedig kedvez a formális (például párt- és helyi vezetők) és informális hatalmasságok (pl. „tájkunok”, alvilági vezérek) kiteljesedésének.
Mit tegyen az a politikai erő, amely a kelet/délkelet/közép-európai végeken kíván politikát csinálni? Vélhetően gyenge saját/helyi erőforrásokra kénytelen alapozni, s folytonosan szembesülnie kell a gondokkal küszködő és leépülő társadalom képével. Alapvetően két ideális elv mentén képzelhető el a politika ezeken a helyszíneken: az egyik az empatikus/progresszív, a másik a haszonelvű/konzerváló-regresszív elv. Az első változat ingoványos talajt jelent, hiszen nem éppen könnyű mutatvány a társadalom gondjainak empatikus szemlélése úgy, hogy azokat nem használjuk ki politikailag (!), s hogy eközben a demokrácia értékeit a szívükön viselő belső és külső támogatókat keresünk. A másik változatnál már nincs különösebb önkontroll, ott abból csinálnak politikát, ami van – ha ez a nélkülözés, akkor az a nélkülözés. Aki pedig hajlandó támogatni minket, azzal mi partnerséget kötünk, az árcédulát legfeljebb lenyeljük…
Vajdasági magyar változat
Talán még sokan emlékeznek: a Vajdasági Magyar Szövetség a 2016-os októberi magyarországi népszavazási kampánya során először hajtogatta igazán vehemensen, hogy „illene időnként valamit vissza is adni a sok jóért”. Teljesen világos volt, hogy ezzel a Fidesznek kívántak szavazatokat gyűjteni. Nyilvánvaló volt ez a szándék a 2018-as magyar országgyűlési választások vajdasági kampánya során, s teljesen evidens a jelenben is, a 2019-es európai parlamenti választások előtt, habár most próbálja kissé tompítani az érv nyerseségét a pártkommunikáció.
Miért van ennek az érvnek ekkora ereje? A válasz: mert a vajdasági magyarság szűkös és forrásszegény körülmények között él, ahol pont emiatt világmegváltó tettként lehet eladni egy templomkert járdájának leaszfaltozásától kezdve a gazdaság struktúráján alapvetően nem változtató fejlesztési pályázatokig mindent.
Ha a vajdasági magyar közegben nem lenne napi valóság az anyagi nélkülözés és szűkösség, megfejelve a kisebbségi identitás érzetével, akkor ebből nem lehetne politikát csinálni. Nyilvánvalóan óriási a kísértés arra, hogy a külső (vazallusi) támogatást megszerezve, a kisebbségi kártyát kijátszva és hatalmi monopóliumra szert téve ezt megtegyük, de vajon etikus és empatikus-e ez a lépés?
Nem igazán. Az összképen pedig jottányit sem változtat egy-egy méltányolható kezdeményezés (a VMSZ esetében ez az ún. tanyaszolgálat elindítása), ha azok súlya és szerepe marginális az összképet tekintve.
A jelenségnek számos más mélysége van még. Például e cikk olvasói között vajmi kevesen lehetnek olyanok, akik nem tudnak a környezetükből példákat hozni arra, hogy szűkös egzisztenciális lehetőségeik tudatában hányan hallgatnak és alkalmazkodnak inkább ahelyett, hogy helyben (értsd: Vajdaságot nem elhagyva) álljanak ki a VMSZ által is praktizált haszonelvű politizálás ellen. Valódi kritika nincs következmények nélkül. Jól tudható, hogy a nyilvánosan vállalt vélemény egészen biztosan értékes és sok esetben nélkülözhetetlen munka, szereplési, pályázási és más egyéb lehetőségtől foszthatja meg az embert. S ha ez egyes esetekben nem áll, akkor annak is oka van, például az ellenpélda egyszerű érvvé válhat a pártkommunikációban.
Bizonyítja ezt, hogy a Prosperitati Alapítvány pályázatain nyertes személyek és cégek közt a pártelnök Pásztor István szerint olyan „köpködők” is voltak, akik a VMSZ ellen álltak ki. Figyeljük csak az érvelést, ahogyan a nyerteseket lenéző és elítélő jelzővel illeti, s egyúttal a saját politikai igazát bizonyítandó módon említi ezeket az eseteket.
Egy kellően nagyvonalú politikus elkerülné a kísértést, hogy ilyen érveket használjon – de nem az, akinél elsődleges cél a szűkösség kiaknázása.
* * *
A Vajdasági Magyar Szövetség szűkösséggel való politikai játéka nem azért érdekes igazán, mert itt valamiféle sajátosan vajdasági vagy Kárpát-medencei magyar esetről lenne szó. Ezek a körülmények és játszmák különféle változatokban ugyan, de mélyen jellemzik az említett térséget, vagyis Európa keleti szélét (aki akár csak egy fél órát utánaolvas például a koszovói szerb helyzetnek, még extrémebb példákra lelhet). Egy-egy nemzeti jelző (pl. „magyar”, „moldáv”, „bolgár”, „szerb” stb.) csak területi variánsokat takar. Ugyanabban a korhadt, ingatag csónakban evezünk.
Vataščin Péter
Nyitókép: Révész Róbert
Az írás a Családi Kör hetilapban jelent meg.
