Időnként találkozom emberekkel, akiknek van valamiféle jellegzetes vonásuk, amit csak én veszek észre, valamiben elütnek a többiektől, de ezt csak én láthatom, s a kimondott gondolataik azonosak az én ki kimondatlanjaimmal.
Így hát megtörténik velem, hogy úgy érzem, valaki már végigjárta előttem az én utam, és azt szeretné, hogy kövessem, ezért jeleket hagy nekem, nyomokat, amelyeket csak én láthatok, a megjelölt helyek majd csak nekem jelentenek sokat, s megvilágít termeket, amelyekbe csak később fogok belépni.
Még akkor is, ha csak véletlenszerűen bolyongok, minduntalan nyomokra lelek, amelyeket csak én ismerhetek fel.
Kutatásom sem akármilyen, jeleket, illatokat, fényeket, színeket követek. A nyom pedig mindig másmilyen. Így a hangok esetében is. Mindig kiválik egy, csak számomra hallható, és én azt követem. Menet közben csak azokat az embereket veszem észre, akiken áthaladt valami jel. S nem tudják, hogy ők nekem megjelöltek. Nyíltan fogadom őket, mert tőlük vezet tovább a nyom. Időnként a könyvből is, melyet épp olvasok, kiválik egy-egy szó, jelet hordozó, s a verssorok metrikájában ráismerek ugyanarra a jelre.
Nem könnyen kiolvasható üzenetek ezek, mindig másképp kell értelmeznem őket, felfejteni a jelentésüket. Sokkal homályosabb ez, mint holmi sejtetés, úgy tűnik, csak egy jel a jelhez. S mivel áll összefüggésben ez a keresés? Mi után megyek egész életemben? Mit jelent? Mi lehet majd a végleges értelme? Meddig és hova vezet? Mennyi időre és türelemre lesz még szükségem?
Ezekre a kérdésekre nincs válaszom. S ahogy múlnak az évek, a válaszok egyre inkább a jelentőségüket vesztik. Csak a nyom a fontos, csak az út és azt megvilágító fény a fontos immár.
Szabó Palócz Attila fordítása
