Az ember azt hinné, ahol folyamatosak az új üzem- és gyáravatók, ahol a politikusok és a választott képviselők óvodákba, iskolákba látogatnak hetente, hogy valamit átadjanak, ahol folyamatosan arról ír a sajtó, hogyan fejlődik az ország, ott a közhangulat is – ennek megfelelően – kiváló.
A vajdasági magyarság közhangulata sosem volt még ilyen rossz, békeidőben soha nem hagyták el ennyien a szülőföldjüket, s próbáltak szerencsét máshol a világon. A félelem lett az úr, az emberek már a saját igazukért sem mernek kiállni, nem mernek szólni, nem mernek szinte semmilyen petíciót aláírni, arra is külön ügyelnek, ki mellé állnak vagy ülnek egy rendezvényen, kivel fognak kezet. Akik itt maradtak, azok csöndben, meghunyászkodva várják a jobb életet, a szebb jövőt, s azt, hogy majd nekik is leesik valami morzsa arról a nagy asztalról, amelynél a politikusok döntéseket hoznak.
A „ne szólj szám, nem fáj fejem” és a „majd lesz valahogy” lett a követendő példa, s így szenvedik végig félelemben élve a napjaikat, a hónapokat, egyesek éveket. És így nevelnek fel egy újabb generációt arra tanítva, hogy jobb, ha hallgatsz, ne nyisd ki a szád, mert mint mond majd az igazgató, a tanácsos…
Az adai Nagypál Gábor egy nemrég megjelent interjúban arról mesélt, hogy Paul Foster I. Erzsébet című művét játsszák a Vádli Alkalmi Színházi Társulással. A darabban Bacon azt mondja a királynőnek: „A szenvedés véges, de a félelem határtalan.”
Az írás a Családi Kör június 6-ai számában jelent meg.
