Szerző: Németh János

Köztudott, hogy az állampolgárok alkotmányban rögzített joga, hogy biztonságban éljenek, ezt minden valamirevaló állam garantálja is az adófizető polgárai számára. A szerb–magyar határ közelében élők, Zombortól Szabadkán át Horgosig nem élhetnek ezzel az alkotmányos jogukkal. Tizenhárom hónappal ezelőtt kezdődtek az embercsempész bandák közötti fegyveres leszámolások, amelyeknek a havonta szervezett látványos rendőri akciók nem képesek útjukat állni.

Vitathatatlanul jogos tehát a makkhetesi, hajdújárási vagy a palicsi, horgosi polgárok aggodalma, illetve félelme. A szabadkai polgármester az ügyvezető vagy megbízott helyi főrendőrrel és annak egyenruhás munkatársával nem tudta megnyugtatni a polgárokat, ahogy tíz nappal korábban a belügyminiszter sem a makkhetesieket. Ahol ugyanis hetente többször is megszólalnak a közeli erdőben a fegyverek, ahol a boltban migránsokkal találkozik az ember, ott a politikusi ígérgetések, a szólamok, a parlamenti felszólalások, a langyos képviselői interpellációk nem tudnak senkit sem megnyugtatni. Alighanem szembe kell nézni a valósággal, a könyörtelen tényekkel.

A pártszakadást követően aztán (2008-ban) néhányan hűek maradtak addigi főnökükhöz, köztük az a mostani miniszter is, aki most országos felháborodást váltott ki a parlamenti felszólalásával. Aleksandar Martinović, aki amúgy oktató a Belgrádi Egyetem Jogi Karán, hosszú ideig nem csatlakozott az akkor még Tomislav Nikolić vezette új radikálisokhoz, mi több, maffiózóknak nevezte az akkor már a hatalom részeként villogó egykori harcostársait. Aztán egyszerre csak ő is „megtért”: csatlakozott Vučićékhoz. Legutóbb már miniszteri bársonyszéket is kapott, és a parlament ülésén igazi radikális szónoklatot tartott. Nem tudta türtőztetni magát, és olyan beszédet vágott le a Tisztelt Házban, mintha még mindig radikális lenne. Nem feledékenységről van szó, hanem inkább arról, hogy ismét igazi önmagát adta: a gyermektelen képviselőket sértegette, rajtuk keresztül pedig mindazokat, akik ebben az országban – ilyen vagy olyan okokból – nem tudtak gyermeket vállalni.

Több okból is meglepetést okozott két évvel ezelőtt mifelénk egy hivatalból érkezett levél, egyrészt azért, mert a vándorszínészek előadásának, illetve turnéjának betiltását kezdeményezte (javasolta), másrészt a hangvétele miatt. A pártelnök kedveskedő hangnemben írt a vajdasági magyarok parlamentje akkori elnökének: „Kedves Jenő!” – áll többször is megszólításként az irományban, holott a téma és maga a kommunikáció is megkívánná, hogy a tisztsége alapján Elnök úr szerepeljen abban a hivatalos levélben, akkor is, ha baráti beszélgetésben tegeződnek a felek, ha egykoron együtt pisáltak a homokozóban, különösen a levél súlyos, történelmi és kultúr- meg politikatörténeti tanulságokkal bíró tartalma miatt.

A három és fél évtizeddel ezelőtti népgyűlések Koszovó kapcsán, az ott zajló események miatt szerveződtek, majd Vajdaságban folytatódtak, és végül Belgrádban értek véget. Pontosabban az ottani nagy népgyűlést követően rövid szünet állt be, hogy aztán minden folytatódjon. Jómagam egy koszovói kisvárosban, Vučitrnben tartott ilyen tömeges összejövetelen szembesültem először ezzel a jelenséggel. Helyszíni beszámolómban le is írtam, hogy „mintegy 500 helybeli lakos tüntetett a városka főterén”.

Több, az akkori Jugoszlávia különböző lapjainak szerkesztőségéből érkezett kollégámmal együtt becsültük meg a résztvevők számát, hogy aztán másnap a belgrádi Politika címoldalon elolvashassuk: ötezres volt a tömeg. Engler Lajos, a néhai kosárlabdázó, amúgy kitűnő külpolitikai szakíró, a Magyar Szó egykori Jó reggelt című rovatában reagált az eltérésre. Valami olyat írt, hogy „ifjú kollégája még nem jött rá, miszerint nem a saját szemének, hanem a hivatalos kormánysajtónak kell hinnie”. Ugyancsak ez idő tájt jelent meg a Dolgozók című hetilapban a Kísértet járja be Vajdaságot című rövid, de találó kommentár a tartományban zajló népgyűlésekkel kapcsolatban. Emlékezetem szerint Vlaovics József volt a szerzője.