Szerző: Radics Viktória

Természetesen minden további nélkül elfogadom a különféle zenei ízlések meglétét. Egyáltalán nem is a zene ellen tiltakozom most, kissé elnyűve a háromnapos idegfeszültségtől. A zenét művészetnek tartom, az emberi nem által létrehozott alkotások egyik nagyon értékes válfajának, azokkal is egyetértek, akik szerint zene nélkül élhetetlen lenne a világ.

Csakhogy azon a három estén, éjszakán és hajnalban nem zenét hallottam, hanem dübörgést. A Green Future fesztivál szervezői, fellépői olyan éktelenül fölerősítették az egyébként bizonyára nem rossz zenéjüket, hogy abból az utcákon áttörve puszta döngés, fülsértő dübörgés, robaj lett. A technika jóvoltából a zene elhalt, és megszületett a szörnyű zajjal való támadás a lakosság ellen. Egy egész városnegyed volt kénytelen három estén, éjszakán és hajnalon át tűrni ezt a ricsajt. Füldugó nem segített. A zárt ablakok remegtek. Engem a Népkerttől, ahol a fesztivál zajlott, elválaszt egy töltés, egy utca, egy kis rét, és mégis verte a dobhártyámat az elektronikus zene meg a dobolás dübörgése. Este hattól nem lehetett dolgozni, olvasni. Nem lehetett zenét hallgatni. Végül kénytelen voltam bevenni két altatót, mert három éjszakát nem bírtam volna ki alvás nélkül. Hajnali ötkor, amikor felébredtem, még mindig teljes hangerővel folyt a daj-daj.