Szerző: Vataščin Péter

Másodsorban vállalni kéne a sokat hangoztatott felelősséget… Másképp miért „részesei“ a hatalmi koalícióknak? A zsákmány és a domíniumok elosztásáért? Ennyi? Ha a polgármesteri posztok, a VKT-elnökségek, a tartományi parlament vezetése vagy épp az államtitkári tisztségek nem elegek ahhoz, hogy a szerbiai vezetést kor- és észszerűbb megoldásokra sarkallja a migrációpolitikában, akkor el kell mondani, hogy ennyit tudunk, többre nem futja, bocs.

E sorok írójának Pásztor István még 2013-ban azt nyilatkozta a csúrogi emlékművek felavatása után, hogy most már a történészekre hárulnak a további teendők, a politika megtette a magáét. A csúrogi „főhajtásban” ugyan még a legcinikusabb tekintet is talált némi megnyugtató mozzanatot, de vajon azóta közelebb kerültünk-e a „hideg” és a „még hidegebb napok” feldolgozásához? Elegendő volt-e az, ami megtörtént az ügyben? Vagy a mélyben inkább továbbra is ellentétek izzanak?

Arról beszélt nekem, hogy őszintén sajnálja a magyar áldozatokat, de a dögtemetőnél emelt emlékművet nem ők kapták, hanem a magyar fasiszták. Ez csak egy példa, ám világosan jelzi, hogy mennyire tehetetlen lehet a politika a társadalomban tenyésző s ott gyökeret vert különféle álláspontokkal szemben. Vajon érdemes-e erőltetni egy újabb lépést, amíg az ellenzők egy kritikus része ennyire nem érti a másik oldalt?