Pedig akárhogy vesszük, a szerelem a legfontosabb dolog ezen a világon. A magyar nyelvben két szavunk van, a szeretet és a szerelem (más nyelvek megelégszenek a love-val vagy a Liebevel), és nem sok különbözteti meg a kettőt. Ami a szerelemben többlet a szeretethez képest, az a testek párbeszéde. Nem éppen a „szex”-re gondolok, hanem az ölelésre, az érintésekre, a csókokra, az összefonódásra, a sugallatokra. A testek párbeszéde olyasmiről szól, amit szavakkal talán csak a költészet és a zene tud kifejezni – a nonverbális a szavak nélküli szférában zajlik, azt hiszem. Örök kérdés, hogy mi a szerelem. Hogy lehetne ezt megfogalmazni? Szerintem az, amikor a Másik az életet, a mindent, a pótolhatatlant jelenti az ember számára, tehát amikor teljesen megnyílunk a Másik felé, elfogadjuk őt olyannak, amilyen, és pont ezt a milyenségét szeretjük testestül-lelkestül. Akkor is, ha ezt meg azt kifogásolunk benne (hisz ezt magunkban is megtehetjük). A szerelemben a Másik ember a „titkok titka”, nem pedig az „én”, ahogy Ady írta („És én vagyok a titkok titka, / szegény, hajszolt magam.”). A szerelemben az „én” veszít érdekességéből a Másik javára. Az „én” felnyílik, hogy befogadjon. Avagy bele kíván hatolni a Másikba.