Örömjáték a zentai színpadon
László Sándor, a Handabasa rendezője rádióinterjújában újfent megfogalmazta azt a véleményt, miszerint a társadalmi problémákkal terhelt időkben a színházak feladatai között olyan előadások színre vitele is kívánatos és helyénvaló, melyek a közönség számára egy lélegzetnyi időt biztosítanak a kikapcsolódásra, a mindennapi terhek alóli feloldódásra, ami ha úgy tetszik, erőgyűjtés is egyben annak érdekében, hogy könnyebben tudjanak megbirkózni a sokszor elviselhetetlenségig felfokozott körülményekkel. Elhangzott mondatai a vajdasági magyar színjátszás nagyasszonyának, Romhányi Ibinek emlékét idézték fel bennem, aki az idén márciusban lenne nyolcvanöt éves, és aki anno számtalanszor hasonlóképpen öntötte szavakba az úgynevezett könnyű műfaj (?!) színre vitelének szükségességét mint a jó színházvezetés egyik megkerülhetetlen feltételét. Ennek az elvárásnak tett eleget január elején a Zentai Magyar Kamaraszínház.
Katasztrófákról – szeretettel Ivana Bodrožić: Fiak, lányok
Három szenvedő ember beszél tehát ebben a regényben; fájdalmak szurkáltak, amikor fordítottam a szöveget, és mégis azt mondanám, hogy ez egy életigenlő könyv. Tele van érzelmekkel, indulatokkal, a belső élet mélyáramát hozza felszínre. Hogy a katasztrófaleírások miért tudnak élvezetet szerezni, az a művészet nagy titka. Ezúttal fény derül a titokra – idemásolom a könyv utolsó oldalát: „Köszönet helyett bocsánatkérés. Ez a regény bocsánatkérésből született. Bocsánatkérés mindazoktól, akik arra kényszerülnek, hogy láthatatlan emberekként éljenek ebben a társadalomban és ezen a világon; azoktól, akiket piciny koruktól kezdve meg akartak győzni, hogy nem érdemlik meg a szeretetet, a méltóságot, a szabadságot pedig végképp nem. Ez a regény abból a vágyból fakadt, hogy ne legyünk saját bezártságunk és a társadalmi bezártság túszai, szabaduljunk, ha még van idő. Ez a regény egyúttal a legmélyebb bocsánatkérés mindazoktól, akik az Isztambuli Egyezmény elfogadásának idején Horvátországban kénytelenek élni, legfőbbképp pedig azoktól, akik rendszerszintű erőszakot szenvedtek el. Ez a regény szeretetből fakadt.”
A Béke Fejedelme
„A Béke Fejedelme” – ez Jézus Krisztus egyik titulusa. 2023. december 23-án, amikor ezeket a sorokat írom, és a szobámban már fénylik a karácsonyi lámpafüzér, erre van a legnagyobb szükség ezen a szerencsétlen világon. Behúzódunk meleg otthonunkba, azonban a nagyvilág...
Fegyverek éve
Semmi új – csak a szokásos. Mondhatnánk lezseren, ha nem lenne ennyire fájdalmas és véres, ami néhány napja Prágában, korábban, májusban pedig Szerbiában történt. Van-e azonban mélyebb igény a társadalmakban az események feldolgozására a szokványos rémüldözésen és bulvarizálódáson túl?
December 21-én tömegmészárlást hajtott végre a prágai Károlyi Egyetem bölcsészkarán az intézmény egy történelem szakos hallgatója. Magával együtt 15 embert vitt a halálba. Ha mindez nem volna elég, előtte otthon agyonlőtte a saját apját, ráadásul egy héttel korábban a közeli erdőben meggyilkolt egy arra sétáló apát és pár hónapos kislányát. A vérengzést követően több, hasonló mészárlással fenyegető személyt is őrizetbe vett a cseh rendőrség, amely országszerte megerősítette a „puha célpontoknak” minősülő épületek, intézmények őrzését.
Ötven év visszakozás
Egyelőre senki sem tudja, s majd csak 2025-ben derül ki, hogy az Európai Unió mezőgazdaság-politikájával történő összehangolás mit hoz (vagy visz) az állattenyésztéssel foglalkozó gazdálkodó számára, ugyanis már jövőre, amolyan kísérletként, megkezdik a hízósertések...
Törvénysértést követelnek (?)
A parasztok napokig tartó tiltakozását szinte az egész ország támogatóan tudomásul vette, hiszen kétségtelen, hogy a termények és az újratermelési anyagok, valamint az energia, tehát a gázolaj ára között akkora a különbség, hogy azt még a komolyabb tartalékkal rendelkező mezőgazdasági termelők sem képesek egyszerűen elviselni.
A követeléseik tehát jogosak, s a kormánynak komolyan kellene foglalkoznia a problémával. Az illetékes minisztérium és maga a kabinet is csak ilyen-olyan ígéretekkel, tárgyalásokra való meghívásokkal lényegében az időt húzta, arra számítva, hogy a hőbörgő parasztok belefáradnak, és abbahagyják az útlezárásokat, ami be is következett.
Hogyan ronthatunk még tovább a helyzeten?
Mindez kicsit kevésbé tudományosan a következőképpen hangozhatna: elnyomott, megzsarolt, halálra rémített itt mindenki, az emberek behúzódnak a saját kis vackukba, ki sem merik dugni az orrukat, nem akarják, nem is képesek már megismerni a másikat, mert attól is csak rettegnek. Saját kis sértettségüket ápolgatják, mindent abból vezetnek le, és mindent arra vezetnek vissza, hogy a másik milyen sérelmet okozott nekik, ezért aztán úgy gondolják, hogy ők is minden rosszat elmondhatnak, s ha van hozzá erejük, akár meg is tehetnek mással, másokkal, elvégre így az igazságos.
Esik szét ez az ország, ezúttal nem az államhatárok mentén, hanem a különböző társadalmi csoportok törésvonalán.
És ezt a hatalom, a nagybetűs országos, a kisbetűs helyi egyaránt erőszakkal próbálja kezelni. Az ígérgetésen túl van már mindenki, az sem hiszi el, aki mondja; akinek mondják, az meg végképp nem. Az aprópénzzel való szájbetömés még itt-ott működik, de a tuti recept a fenyegetés, a megfélemlítés, a megbélyegzés mindenkivel szemben, aki nem úgy gondolkodik, ahogy a nagy- és kisbetűs hatalom szerint gondolkodni kell. És akkor tágra nyílt szemmel csodálkozunk, hogy nahát, a középiskolások „náculnak”…
Vajdasági krimi?
A skandináv krimi immár fogalommá vált, és sokan olvassák. De mintha a „vajdasági krimi” is kialakulófélben volna, hiszen nemrég ért el szép sikert Aaron Bloom Ki ölte meg Török Zolit? című különleges prózája, most pedig Bicskei Gabriella Lordanya képpel című regénye csalogatja az olvasókat. Azért mondom, hogy csalogatja, mert képes kiadványról van szó, a kötetet Sagmeister Peity Laura illusztrálta, és neki köszönhető a szép borító is, melynek rózsaszín, arany, fekete színei vonzerőt fejtenek ki.
Mint ahogy Vajdaságban minden elég rendhagyó – sem önálló, sem önállótlan, nagy múlttal rendelkezik, ma mégis sivár, az emberek összetartanak, mégis kibékíthetetlenek egymással, a természeti adottságok jólélet biztosíthatnának, mégis ínség van –, az irodalom is az. Pont ez adja a zamatát. A vajdasági krimi nem felel meg a műfaji követelményeknek, mindig valami mást céloz, és nincs megoldása. Nem derül ki, hogy ki a gyilkos, s ki az áldozat.
Száraz november
A Száraz november egy évente megismétlődő magyarországi civil kezdeményezés, melynek Facebook-csoportjában több mint kétezer tag számlálható. A csatlakozók a célból szövetkeznek, hogy november folyamán támogassák egymást az alkoholos italokról való teljes lemondásban, ezt jelenti a „szárazság”. A Facebook-csoportban mindenki elmondhatja saját tapasztalatait az alkohollal és a függéssel való megküzdéssel kapcsolatban, tanácsokat adhat, elmesélheti, hogy ő hogyan csinálja, vagy miért szimatol veszélyt.
A Száraz november nem (idült) alkoholistáknak lett kitalálva, hanem azoknak, akik hajlamosak felönteni a garatra, vagy hétvégi ivók, nagyivók, akik olykor lerészegszenek, akiknek gondot okoz a másnaposság, egyáltalán: akik nincsenek kibékülve az alkoholfogyasztási szokásaikkal. Ők ez alatt az egy hónap alatt (ami persze kiterjeszthető) belekóstolhatnak a színjózanságba, kialakíthatnak új szokásokat, megtapasztalhatják, hogy szesz nélkül is élet az élet, és önibizalomra tehetnek szert: „tudok én italozás nélkül is élni”. Leszokhatnak a kocsmázásról, el tudnak úgy menni a boltban az italospult mellett, hogy nem vesznek sem sört, sem bort, sem pálinkát, megtanulhatnak poharazás nélkül lazítani. A Száraz november az önismeretet is növeli, mivel aki ebbe belemegy, az legalább ez alatt az egy hónap alatt szembenéz önmagával.
Az alkoholbetegek orvosi segítségre szorulnak, mert őket az alkohol elhagyásakor a delirium tremens fenyegeti. Ők egyébként nem is érdeklődnek a Száraz november iránt, hiszen elképzelhetetlennek tartják, hogy egy hónapig ne igyanak. „Hülyeségnek”, „divatnak” tartják ezt a mozgalmat, ha egyáltalán értesülnek róla.
A harmonikaszó fenyegető hangja
Többször írtunk már arról, hogy Aleksandar Vučić Koszovóval kapcsolatban csúnyán eltaktikázta magát. Tavaly nyáron kezdődött ez a lejtmenet a „rendszámtáblaüggyel”, ami egyre rosszabb és rosszabb fordulatokat vett, előbb azzal, hogy a szerb nemzetiségű rendőröket (és köztisztviselőket) arra kényszerítette Belgrád, hogy lépjenek ki a koszovói intézményekből, majd a hetekig tartó lezárásokkal, hogy az egész idén szeptemberben a banjskai kolostornál megszervezett támadásban csúcsosodjon ki, ami nemcsak emberéleteket követelt, de napnál világosabbá tette (kézzelfogható bizonyítékok formájában), hogy az egész támadást Belgrádban tervezte ki valaki. Ennek az elszúrt hisztériakeltésnek nem az lett az eredménye, hogy a koszovói szerbség ügye nemzetegyesítő eseménnyé vált, hanem éppen ellenkezőleg: megfogalmazódott az az egyértelmű követelmény nemzetközi szinten, hogy Belgrád hivatalosan is ismerje el Koszovó függetlenségét. Ez természetesen újabb belföldi válságokat fog eredményezni.