Jó hű csatázók szégyenkezve halnak,
ám harcos kis úr, bészabó úr
azt üzeni, nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő – befordult a falnak!
Nagybecskerek, kis sorsunk vidéke
küldte ide várososan háborogni:
Kisebbségnek harc, csak harc a menedéke –
a vérbeli pannont megölné a béke!
S ő verekszik is egyre, bevágtat a bajba,
rapszódiát harsog minden pannon bajra,
ő belevág, mintsem töpreng rajta:
„Hajh, kivész-e a tiszai ősbölény fajta?”
Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot,
s a sorsvivők csak úgy el nem mehetnek;
hol mindig óta álom-pipák füstje kavargott –
csontomiglan-csontodiglan nyögni kell a harcot!
Mert fertőzött, üszkös itt minden mibennünk
s harcos kis úr, bészabó úr,
kis valódnál benned többet leltünk:
nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk!
S Te mégy előre holtodban is,
avagy mennek mások –
szegény naiv, mindig botor
pannon messiások!
