Volt egy hely. Mondhatni, varázslatos, szent hely, mert nekünk, zentaiaknak mintha a templomunk lett volna. Szerényen berendezett hely, régi, kopott, szedett-vedett bútorokkal, sok-sok éven át gyűjtött falhoz ragadt plakátokkal, értéktelen kacatokkal, amelyeknek csodálatos módon mégis értéke lett, mert ezen a helyen minden megszépült. Megszépült a csúnya és a rossz is, mert hozzánk nőtt. Megszépültek az emberi arcok is, mert itt leszáradtak a könnyek, lesimultak az arcokról a gondok gyűrte ráncok, kinyíltak az emberi szívek. Mindenki mindenkit elfogadott az emberi gyengeségeivel, gyarlóságaival, hibáival együtt. Értéke volt itt mindennek, a kopott szekrénynek, a törött fogasnak, a szakadt abrosznak, mert a miénk volt, mert ismertünk mindent, a csempék töréseit, az oszlop kopásait, a kapu nyikorgását. A nyikorgás, mint a harangszó, jelezte a jövevényt, az ajtó felé fordultak az arcok, ismerős, barát, idegen, kicsi, nagy, fiatal és öreg: ide mindenki jöhetett, mindenkit szívből fogadtak. Ez a hely a zentaiaknak otthona volt, az idegeneknek otthona lett. Úgy jártunk oda, mintha haza mennénk. Vágyódott a lelkünk ebbe a fészekbe, erőt, derűt meríteni az élet további terheihez. Szerény volt, de számunkra mintha Zenta legdicsőségesebb palotája lenne, mert szeretet, vidámság és meghittség volt benne.
A mojónak nagy szerepe volt a mi kis életünkben. Nekünk, zentaiaknak szükségünk volt erre a helyre. Rendszeres találkozóhelyünk volt, gyülekezetünk helye, ínséges időkben imaházunk. A mojóban láthatóvá, hallhatóvá, kitapinthatóvá lett a gyülekezet szívverése, mert itt dobogott Zenta szíve. Itt éreztük, hogy közösség vagyunk, itt, ebben a hajlékban jó volt nekünk lenni, beszélgetni, énekelni, muzsikálni. Itt törődtünk egymással Tudtuk, a másikat mi bántja, minek örül, mi fáj neki, mit vet és mit adott el, honnét jött és merre indul.A közös eksztázis a zenében, a lelkesedés, a bulizás, a nevetés, a viccelődés, a bográcsozás mindig összekötötte lelkünk húrjait. A zenét, a mojót szerettük egymásban is. Amíg a mojóban koncerteztünk, minden gondunk és félelmünk rövid időre szertefoszlott.
Köszönjük neked, Lučić Viktor, hogy ilyen nagyot alkottál. A mojo lelke voltál. Sok-sok éven át a középpontban álltál. Magával ragadó egyéniségeddel, kisugárzásoddal, emberségeddel, szereteteddel mindenkit magad köré vonzottál, és mi köréd gyűltünk, tartós közösséget teremtettél, otthont adtál nekünk. Főnökünk, apánk, barátunk, vezetőnk, tanítónk,segítőnk voltál éveken át, a te szárnyaid alatt mindannyian biztonságban éreztük magunkat. Hiszem, hogy a mojo mindenkinek adott, mindenki jelleméhez hozzátett, mindenkit alakított. Az évek alatt sok-sok koncertet szerveztél. A legszebb zene mégis a szeretet zenéje, ami a mojóban szólt, mert egy ritmusra vert a szívünk. Ezt mindenki így érezte.
Karácsonykor, a „mézespálinkás napon” még isten is érezhetően velünk volt a mi templomunkban, mert a boldogság, az öröm, a béke, a szeretet lebegte be az egész mojót. Áldás volt a mojón, mert ahol nem ketten, hanem ilyen sokaságban összegyűltünk, ott velünk volt az isten és a család. A mojo családja.
A munkaközösség nevében: Farkas Baráti Vera
(A cikkben a mojo szót nem véletlenül írta a szerző kis betűvel. A mojo szó jelentéséről bővebben itt olvashatnak)
