„Addig fogok élni, ameddig élnem kellˮ

A mindössze 18 éves moholi Tóth Kittinél két évvel ezelőtt agytumort diagnosztizáltak. A fiatal lány egészen addig egy teljesen átlagos, kamaszkori mindennapokat megélő középiskolás fiatal volt. Aztán egyszer csak minden megváltozott.

– Másodikos középiskolás voltam, amikor a 2015/2016-os tanév tavaszi félévében a zentai kórházban gyakorlaton voltunk az osztálytársaimmal. Akkoriban sokszor éreztem magam rosszul. Szédültem és szinte folyamatosan fejfájással küzdöttem, mígnem az egyik gyakorlati napunkon a kórházban összeestem – meséli Tóth Kitti, aki először azt hitte a többiekkel együtt, hogy bizonyára a vér látványa miatt történt ez, ugyanis aznap ő végezte a vérvételeket. Ám a rosszullétek továbbra sem tűntek el, sőt napokon belül belázasodtam, duplán láttam és egyfolytában hánytam. Ezekkel a tünetekkel kerültem a zentai kórházba, ekkor már betegként, s nem gyakornokként. Majd továbbküldtek Újvidékre, ahol a CT-vizsgálatot követően megállapították a bajt, miszerint agytumorom van. Ekkor átestem az előírt kezeléseken, és kaptam egy gyógyszert, amit a tumor zsugorításának érdekében kellett szednem, ami igazán jó hatást gyakorolt rá, ugyanis az ezt követő műtét sikeresnek bizonyult, eltávolították a daganatot. Ám a folytatás megkövetelte a kemoterápiát és a sugárkezelést. Ezért a következő tanévben magántanuló voltam. Így fejeztem be a harmadik osztályt.

Amikor szembesültél a helyzettel, mi fordult meg először a fejedben?

– Természetesen az, hogy meg fogok halni. Aztán a sikeres műtétnek köszönhetően felszívtam magam, és elkezdtem hinni abban, hogy nem hiába jöttem a világra, és hogy nekem is ugyanolyan dolgom van ezen a Földön, mint az összes többi embernek, csak most egy időre parkolópályára kerültem. A kemoterápia és a sugárkezelés rendkívül megviselték a testem, és ezzel együtt a lelkem is, ez tény. Ám azok a fiatalok, akiket magam körül láttam, sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben voltak a belgrádi kórházban, mint én. Ennek ellenére igénybe vettem egy pszichológus segítségét, aki onkológiai esetekre specializálódott, és nagyon hálás vagyok neki azért, hogy átvezetett a terápiával egy nagyon nehéz helyzeten. Mindemellett a szüleim rendíthetetlen ereje volt az, ami kihúzott a mélyből. Mindent megtettek értem minden egyes percben. Azt hiszem, ennek köszönhető az a rendkívül gyors gyógyulás is, ami utána bekövetkezett. Majd sikeresen be tudtam fejezni a negyedik osztályt nappali képzésen, így lett belőlem májusban egészségügyi nővér.

És ezt követően újra előkerült a tumor…

– Igen. Áprilisban elmentünk az egyéves ellenőrzésre, ám nem fogadtak bennünket, illetve októberre, azaz erre a hónapra kaptunk időpontot. A baj viszont a nyár elején újra jelentkezett. Ennek okáért természetesen nem vártunk őszig, hanem azonnal orvoshoz fordultunk. Nagy nehezen sikerült megtalálni a módját annak, hogy sürgősen fogadjanak és ellássanak. Rögtön kiderült, hogy a tumor újra ott van, azon a jól megszokott kis helyen, csak egy kicsit nagyobb méretben. Az anyagi tartalékaink ekkora már szinte teljesen kiürültek. A 2016-os év mindenünket magával vitte. Ennek tudatában édesanyám ismerősei, barátai egy gyűjtésre buzdító bejegyzést tettek közzé a Facebookon, s elkezdték szép sorjában megosztani. Azonnal kaptunk felajánlásokat és segítséget, aminek iszonyatosan örültünk, és amiért hálánkat fejeztük ki, de tudtuk, hogy mindez semmire sem lesz elég. Ugyanis a környékünkön egyedül Budapesten tudták volna elvégezni a második műtétet, az viszont valami egetrengető összegbe került volna, és egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy hatásos is lesz majd.

Mit éreztél, mikor ez kiderült?

– Annyira megkeményített az elmúlt másfél év, hogy tudtam, valahogy megoldódik ez a probléma is. És szinte pillanatok alatt így is lett, hiszen az egyik Németországban élő ismerősünk a közösségi oldalon látott összefogáshoz csatlakozván felkeresett bennünket, és felajánlotta, hogy segít abban, hogy az újabb műtétet odakinn hajtsák végre. Így a második műtétre már Németországban került sor az elmúlt hónapban. Apukám kísért el, majd ő jött velem vissza két héttel később az eredményekért, amelyekből azt állapították meg a nyugati orvosok, hogy ez a betegség három hónaptól egy évig tartó intervallumban bármikor visszatérhet életem végéig. Ami azt jelenti, hogy több kemo- és sugárterápiára már biztosan nincs szükség, mert gyakorlatilag semmi értelme károsítani az agyam többi részét az esetleges beavatkozásokkal.

Ez azt jelenti, hogy az életed hátralévő részében ezzel kell együtt élned?

– Így igaz. Ezzel. Engem viszont egy nem különösebben érdekel. Egyszerűen annyi célom és álmom van, hogy nincs sem időm, sem pedig kedvem azzal foglalkozni, hogy mikor kerül pont az életem végére. Mert ugyebár az orvosok ezt is megmondták, de én nem hiszek nekik. Addig fogok élni, ameddig élnem kell, mint ahogyan mindenki más is addig él, amennyi időt megírtak neki. Jelenleg a jogosítványom megszerzésén dolgozom. Jógára járok és igyekszem sokat sétálni, hogy újra megerősítsem magam, hiszen alig vagyok negyven kiló. Emellett újra felkerestem a pszichológusomat is, és egy természetgyógyászhoz is elmentünk. Ő javasolt egy étrendet, amivel még csak most barátkozom. Nem tűnik rossznak, de jónak sem, viszont tudom, hogy a szervezetemnek most arra van szüksége, hogy a fejemben lévő élőlény ne tudjon még több teret elfoglalni odabenn. Igyekszem nagyon pozitív és jókedvű lenni. És ezúton szeretném megköszönni a rengeteg támogató üzenetet, kedves szót és adományt.

Az interjú a Családi Kör 2018. október 18-i számában jelent meg.