amikor bolyongó léptekkel megyek
aláhullott vállal mint vert emberek
nem hinnéd miért is hinnéd
olyankor érzem magam
néha a fejem fölött is vagyok
sebzett tüdőm a szárnyam
s már elhagyhatnám magányos őrhelyem
mit őrizzek mit vigyázzak
csorba fegyveremmel?
az álmot? a tudattalan testet?
kínlódó szavainkat kötözze így az elme?
egyszer szalmaillata lesz a szélnek
szememből kihull a hómező
állok honnét felszakadó hang
honnét rám szakad éjszakában
arcom mögé rejtem két kezem
tartom abroncsos koponyámat
tartom erősen
ilyen csönd ilyen akarat pántjain fordul
az egyetlen az utolsó kapu
zsiliprendszer adagolja a tengereket
a tétova kéz mozdulatát
itt most tél van vállamon varjak ülnek
szememre borítva szárnyuk
szóbaka moccan homlokom mögött
kísérőzenéül károgás jut
s e zavaros égboltból kilépve
jutok majd földi felhő közepébe?
