Ma még elrakosgatom poros
vászonkötésű hétköznapjaimat
bár tudom holnap már önmagamnak is
kevés ez ámítás
Érzem mint duzzadnak
markomban csokorba nyári záporok
s ujjaimon penésszé foszlik
a várakozás
Oh nem a szavak kérges
őszinteségét keresem az idő
romjai között
szikkadt mosolyomat kaparnám elő
az évek törmeléke alól
hogy majd pókhálós szemeiből
kidörzsölve az emléket
még egyszer
felém bólintsanak a vasárnapok
Már hallom a csobogást
mohó patakok bontják szirmaikat a falakon
s mint ismerős vezényszóra
markomban kivirágoznak a záporok
