2000. október 5. – Pár pofon és igeidők

2000. október 5-én gyökeres változásokra számítottak az emberek, azok is, akik aznap utcára vonultak, de azok is, akik a televízión, rádión keresztül értesültek arról, megdőlt a miloševići rezsim. A demokráciában reménykedtünk, egy boldogabb életről álmodtunk, az utóbbi években viszont e dátum kapcsán inkább csak az elszalasztott lehetőségekről, az eljátszott bizalomról, a teljesítetlen elvárásokról lehet hallani.

A Zentán zajló események egyik kulcsfigurája Ljudmila Janković Gubik  volt: a helyi rádió újságírója a tüntetéseken műsorvezetői szerepkörben kiválóan végezte a feladatát. Ha szóba kerül október 5., még ma is libabőrös lesz, ugyanis még mindig elevenen él az emlékezetében.

– Az a nap az előző néhány hét, de akár pár hónap során a szerb és magyar nyelven is adást sugárzó rádióban végzett munkánknak a megkoronázása volt. Sose felejtem el, amikor annyi ember állt előttem, mint ahányan most Zentán életvitelszerűen élnek, és hivatalosan is kijelenthettem, Slobodan Milošević elismerte a vereségét, és a helyét Vojislav Koštunica foglalja el. Amikor ezt közöltem, olyan eufória lett úrrá a tömegen, amilyennel én életemben nem találkoztam, az emberek sírtak örömükben, azok is, akik ma az akkor megbuktatott hatalomhoz csatlakoztak, és annak a szekerét tolják.

Milyen emlékkockák maradtak meg arról a napról?

– A Mojo korábbi tulajdonosa ökröt sütött az utca közepén, koncerteket rendeztünk, hatalmas bulik voltak nap mint nap – minden jel arra utalt, hogy egy gyönyörű jövő felé indultunk el. 2000. október 5. a civilizáció történelmében fontos dátum, hiszen egy ilyen kis országban az emberek feleszméltek, megértették, hogy eljutottunk addig a pontig, amikor már nincs tovább, és változtatni kell. Október 5. az egyik legfantasztikusabb nap volt annak az országnak a történelmében, nagy kár, hogy október 6. soha nem következett be…

Mit kellett volna tenni október 6-án?

– Először is teljes átvilágításra lett volna szükség a politikusok esetében, s akikről kiderül, hogy sikkasztottak, azokat bíróság elé állítani. Az akkor kinevezett elnöknek meg kellett volna értenie, hogy az emberek nem rá, hanem Milošević ellen szavaztak. És demokrácia ide, demokrácia oda, nem lett volna szabad megengedni, hogy azok az emberek, akik akkor oda juttatták az országot, a következő húsz évben is a politika világában tengődjenek. Az emberek kilencven százaléka a forradalmat az egyéni haszonszerzésére használta fel, s ők ma csatlakoztak azokhoz a pártokhoz, amelyek azt a hatalmat alkotják, amelyről húsz évvel ezelőtt azt hittük, hogy leváltottunk. A forradalomban részt vevőnek csak egy kis része volt képes előre gondolkodni, több dimenzióban szemlélni a helyzetet, s próbált meg országos és regionális szinten is egy jobb helyzetet, egy szebb jövőt teremteni.

Két évtized alatt vissza a kiindulópontra

Nagyon sokan elégedetlenek a mai állapotokkal. Lát-e olyan erőt, energiát, amely képes lenne előidézni egy újabb október 5-ét?

– Az emberek érdektelenek lettek a saját sorsukkal kapcsolatban. Amikor erre sor kerül, akkor nem nagyon van miről beszélni. Ebben a pillanatban nem látok olyan karizmatikus személyt, akiben lenne annyi energia, mint annak idején az Otpor vezetőiben. Elfordultunk a valódi értékektől, a többség csak saját magával van elfoglalva, s nem érdekli, mit hagy hátra maga mögött a gyerekeinek, az unokáinak. Nem tudom elfogadni azt a magyarázatot, hogy van olyan ország, ahol még rosszabb a helyzet, nem is akarok ezzel foglalkozni, én már azt szeretném látni, hogy néz ki az, amikor jobb lesz. Ehhez viszont kell valaki, aki elmagyarázza az embereknek, fontos, hogy törődjenek a sorsukkal, és olyan vezetőre van szükség, aki elkészít egy megvalósítható programot, amely nemcsak abból áll, hogy köpködöm a másikat, hanem megoldást nyújt a problémákra.

„Két rendőr áll kint, téged keresnek”

„Érdekes, hogy senki nem félt közülünk, ugyanis annyira bíztunk abban, hogy ennek most meg kell történnie, mivel nincs másik lehetőség” – mondta Ljudmila Janković Gubik.

„Sose felejtem el, amikor a választás előtt koncertet szerveztünk, és Poslednji upisni rok koncert feliratú pólókat nyomtattunk arra az alkalomra, hogy minél több ember elmenjen szavazni. Amikor vége volt mindennek, ott ültünk a rádióban, s a hangmérnök szólt, hogy a bejárat előtt két rendőr áll, és engem keresnek. Nem volt mit tenni, elbúcsúztam a többiektől, nagyjából mindenki sejtette, hogy most egy ideig nem fogunk találkozni, s hogy az éjszakát biztosan nem otthon vagy a rádióban töltöm majd. Kimentem, ők megkérdezték, hogy én vagyok-e a Ljudmila Janković Gubik. Azt válaszoltam, hogy igen, tessék, mit szeretnének. Erre azt válaszolták, hogy fel kell tenniük néhány kérdést, mondtam, csak tessék, és úgy készültem, hogy a kifaggatásom nemsokára a rendőrállomáson folytatódik majd, mire az egyik rendőr megszólalt:

– Kaphatna-e a kollégám és én is egy-egy olyan pólót, amelyet ma este osztogattak a koncert ideje alatt?

Hát, legszívesebben, ne mondjam, hová küldtem volna mindkettőjüket, s azonnal adtam nekik két-két pólót, mert nem erre számítottam.”

Mindenki meggyőződésből tette a dolgát

Zombori Gábor Újvidéken volt egyetemista abban az időben, az Ellenállás (Otpor) tagjaként a székvárosból hordta haza Zentára a propagandaanyagot, és így hozzájárult a rendszerváltás bekövetkezéséhez.

– Az Ellenállás soraiban nem volt hierarchia, hanem mindenki meggyőződésből tette a dolgát. Rengetegen jártunk Újvidékre egyetemre, és hétvégén mindenki vitte haza a falujába a propagandaanyagot: szórólapokat, gyújtót, gyufát, öntapadó matricákat, miegymást. Kaptam is ezért pár pofont, de ez ezzel járt. Rengeteg anyagot hoztam haza akkor, egy katonai hátizsák tele volt. Ezzel mászkáltam a faluban, és látták, hogy gyanús elem vagyok. A rendőrállomáson kiöntették velem a táska tartalmát, abban gyönyörködtek a rendőrök. Ott tanultam meg, hogy jobb, ha az ember néha enged. Mivel megtalálták nálam az indexemet, az egyik magyar rendőr megpróbált okosnak tűnni, és megkérdezte, hány igeidő van a magyarban. Miután felsoroltam, megállapította, hogy a „félmúlt időt” elfelejtettem… na ott kellett okosnak lenni! Mondtam, jaj, tényleg, a „félmúlt idő”, arról meg is feledkeztem… – meséli Zombori nevetve. – Engedni kellett, mert ha azt mondom, hogy nincs ilyen igeidő, kapok még néhány pofont.

Zombori mindez a tapasztalat nem tántorította el attól, hogy október 5-én buszra szálljon, és Belgrádba menjen a társaival.

–  Nem riasztott vissza ez az eset, mert amikor az állomásparancsnok elé vezettek, és lengették előtte az indexemet, ő volt az, aki leállította a beosztottjait. Valószínűleg már ő is érezte, hogy lassan vége annak, amit szolgálnak. Belgrádban október 5-én is ezt éreztük, tudták, hogy vége van: nagyon kevés rendőrt vezényeltek ki az utcára, látható volt, hogy annyi rendőr nem bír el akkora tömeggel.

Hogy került Belgrádba?

– A városi buszjáratok indultak meg tömegesen, konvojban Újvidékről. Az autópályán a rendőrök csak szemlélték, hogy mi történik. Volt, ahonnan buszok mentek, volt, ahonnan buldózerek.

Ez hogy történhetet meg? Ki adott parancsot a sofőröknek, hiszen ők is a város fennhatósága alá tartoztak…

– Fogalmam sincs…

Most erre lenne lehetőség?

– Biztos nem, esély sincs rá. Lehet rövidebb most a póráz… Igazából akkor sem volt Újvidék ellenzéki vagy legalábbis nyíltan ellenzéki város.

Milyen élmény maradt a belgrádi nap?

– Az egy tömegnyomor volt. Bezsúfolódtunk arra a pici térre a szkupstina előtt. Vitt a tömeg, két perc múlva már sehol sem láttam azokat, akikkel jöttem. Rengeteg könnygáz volt, mindenki hányt. Igaz, hogy felkészültem, kendővel, szódabikarbónával, de semmit sem segített. Volt olyan is, aki összeesett. Amikor megindult a tömeg hömpölygése, akkor rohanni kellett, mert különben letapostak volna. Borzasztóan gyorsan sikerült bejutni a parlamentbe, mert alig volt rendőr.

„Mi építeni jöttünk, nem rombolni”

Zombori is egyike volt azoknak, aki az óriási tömegből bejutott a parlamentbe. Azt állítja, meglepő dolgok jöttek ki ott az emberekből, köztük belőle is:

– Magamhoz képest elég furcsán viselkedtem. Rákiabáltam azokra a huligánokra, akik gyújtogattak, hogy miért teszik. Miért kell meggyújtani azt a függönyt, hát leég a parlament! Nem igazán értettem, mi történik, hisz mi nem azzal a céllal mentünk, hogy tönkretegyünk bármit, hanem építeni szerettünk volna abból, ami marad. Minél kevesebb marad, annál kevesebbre tudunk építkezni.

Mit érzett másnap?

– Azt, hogy megúsztuk. A kollégám ugyanebben az időszakban a hadseregben szolgált, magyarként nem kapott fegyvert, berakták gárdistának egy belgrádi kaszárnyába. Tőle tudtam meg aznap, hogy a hadsereg különleges csapatait is kirendelték, egyik részük a gyanús elemekből (magyarok, albánok, zenészek, színészek stb.) összeállított gárdistákra vigyázott, míg a másik részük arra is parancsot kapott, hogy az utcára vonuljon, és lőjön a népre. De megtagadták a parancsot. Más lett volna, ha tankokkal lőnek a tömegre, vagy a hadseregben történt volna valamiféle leszámolás.

Megcsinálná még egyszer?

– Persze.

Mikor volt utoljára ellenzéki tüntetésen október 5-e után?

– Azóta soha!

Nem csalódott?

– Dehogynem! Egy gyönyörű célkitűzés volt, lehet ezt eufórikusan ünnepelni, de a hatalmi struktúrában nagyon semmi nem változott, behelyettesítődtek a nevek.

Érzi annak a súlyát a jelenlegi életén, hogy október 5-én ott volt Belgrádban a szkupstina előtt?

– Olyan értelemben érzem, hogy még mindig itt vagyunk, és kitartunk, de igazából elég szétnézni és észrevenni, hogy a mulyaságunk hova vezetett: fél Vajdaság eltűnt. És én is egyre többször teszem fel magamnak a kérdést, hogy mit akarok még itt.

„Az élő közvetítés közben étellel-itallal kínáltak”

Németh Ernő, aki akkor a Szabadkai Rádió szerkesztő-riportere volt, azt mondta, az október 5-e előtti napokban már benne volt a levegőben, hogy robbanni fog a helyzet.

– A Szabadkai Rádió átállt a rendkívüli műsorrendre, szinte csak az országban uralkodó állapotokkal foglalkoztunk. Reggel én voltam az ügyeletes szerkesztő. Nyolc óra körül jelentették a kollégák, hogy balhé van a városi utasforgalmi vállalatnál, nem engedélyezik, hogy az autóbuszok elinduljanak a belgrádi tüntetésre. A főszerkesztőnk aznapra beteget jelentett, így a kezembe vettem a dolgok irányítását. A helyszínről élőben kapcsoltuk a munkatársakat a programba, majd elkezdtük percenként beolvasni a friss híreket, nem vártuk meg, hogy kerek órában mondjuk el a legújabb információkat. Valahogy így kezdődött, hogy a Szabadkai Rádió is a szabadkai történések egyik főszereplője lett – mutatott rá Németh.

A reggeli szerkesztés befejezése után Németh Ernő is a tüntetések helyszínére sietett, akkor már a rendőrség előtt néztek farkasszemet a rohamosztagosokkal az emberek.

– Mobiltelefon segítségével küldtem a jelentéseket onnan, meg azután a börtön elől, mivel Robertino Knjurt, az Ellenállás szabadkai vezetőjét bezárták. Emlékszem, Kern Imrével, aki akkor talán a városi végrehajtó bizottság elnöke volt, a rádión keresztül mobilizáltuk az embereket, hogy jöjjenek, élőlánccal fogjuk körbe a börtönt, hogy ne tudják elszállítani az otporosokat. Az emberek özönleni kezdtek, többen felismertek a tömegben közvetítés közben, étellel-itallal kínáltak, hogy biztos éhes vagyok, hisz hajnal óta dolgozom. Felemelő érzés volt a Szabadkai Rádió munkatársának lenni – hangsúlyozta az újságíró, és hozzátette, az utóbbi időben sokszor elgondolkodik azon, hogy talán ez is egyik oka volt annak, hogy nincs már Szabadkai Rádió, a médiaház munkatársai pedig már öt éve, hogy az utcán vannak.

– A forradalmunkat az akkor hatalomra segített Demokratikus Ellenzék pártjai becstelenítették meg. Đinđić halála után ott folytatták, ahol Milošević abbahagyta: harácsoltak és hazudtak, az embereknek elegük lett a korrupcióból. A régi hatalom emberei sorban visszatértek. Sokat gondolok arra is, mi lett volna, ha a forradalom lendületét, a világ szimpátiáját kihasználva valódi reformokba kezdenek, együttműködnek Hágával, az ország szétzüllesztésében részt vevőket bíróság elé állítják. Biztos, hogy nem itt tartanánk ma, az emberek nem a lábukkal szavaznának, de utólag már kár álmodozni! – emlékezett vissza a húsz évvel ezelőtti eseményekre Németh Ernő.

TÓTH Imre, TŐKE János, VÍGI ZSOLDOS Zsaklina

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. október elsejei számában jelent meg.

2000. október 5., Belgrád (Fotó: RTS)