Milyen hatással van az a hívőkre, a közösségre, ha a pap a szószék mellett a politikában is aktív? Felhasználták-e a pápai látogatást Magyarországon arra, hogy politikai érdekeket erősítsenek? A 2021-ben megjelent Amire nincs bocsánat című könyv után jelenleg milyen az egyház hozzáállása a saját berkein belül történt zaklatások áldozataihoz? Többek között erről is kérdeztük Perintfalvi Rita katolikus teológust, a Grazi Egyetem tanárát.
Hogyan hat a hívőkre az, ha a pap is politizálni kezd, esetleg beáll egy-egy párt vagy jelölt mögé támogatóként?
Óriási veszélye van annak, ha egy pap vagy püspök beáll egy politikai párt, esetleg választási kampány során kifejezetten egy-egy jelölt, politikus mögé. Ezt láthattuk többek között a 2022-es magyarországi választások során is, amikor több katolikus pap a saját közösségi médiafelületén felvette háttérképnek akár a Fidesz logóját, jelmondatát, esetleg egy jelölt fotóját. Ezek az egyházi emberek direkt pártpolitizálást folytattak. Az egyháznak persze van társadalmi küldetése, tehát kell hogy legyen tere annak, hogy társadalmi kérdésekben megnyilvánuljon, és formálhat is politikai véleményt, de ennek semmiképp sem szabad pártpolitizálásba fordulnia. El kellene tudni választani egymástól a kettőt. Erkölcsileg elfogadhatónak tartom azt a fajta politizálást, amikor az egyház az emberi jogok és értékek mellett kiállva hallatja a hangját. A 2015-ös menekültválság kapcsán például ez lett volna a kötelezettsége a magyar katolikus egyháznak, el kellett volna mondania, hogy a bajba jutott menekülteken segíteni kell. Hiszen ez az Evangélium tanítása, az irgalmasság cselekedeteit gyakorolni kell. Ilyen kontextusban meg kell szólalnia az egyháznak is a politikai térben. Azonban amikor beáll egy konkrét párt mögé, hatalmi visszaélésről van szó.
Ez ugyanolyan folyamat, mint a szexuális bántalmazás kapcsán?
Ezeknek az embereknek spirituális, szakrális hatalmuk van, ami azt jelenti, hogy az emberek azért hisznek nekik, mert a szószékről Isten nevében beszélnek. Ők Isten földi képviselői, ez ad legitimitást a szavaiknak, így, ha ők mondanak valamit, azt a hívők nem kérdőjelezik meg, hanem vakon követik. Ha a pap megmondja, hogy melyik pártot kell támogatni, a hívők úgy ezt is erkölcsileg kötelező feladatként értelmezhetik. Lelkiismereti kérdést csinálnak valamiből, ami közéleti kérdés.
Az egyház szerepe többek között a példamutatás is. Jelenleg a különböző válsághelyzetekre, a kisebbségi csoportok kirekesztésére hogyan reagál az egyház? Átszövi a politizálás azt, ahogyan az egyház ezekhez a különböző csoportokhoz viszonyul?
Amikor Jézus az utolsó ítéletről beszél, és arról, hogy kik jutnak majd a jobb és bal oldalára, vagyis ki jut a mennyek országába, kimondja, hogy az, aki a legkisebb testvérei közül segített valakinek, az tulajdonképpen neki segített. Az irgalmasság cselekedetei számítanak igazán. A keresztény etika nem egy elvont, absztrakt szeretetüzenetre épül, hanem a szolidáris cselekvésre, vagyis arra, hogy mit teszünk azért az emberért, akit mások gyűlölnek, kirekesztenek, vagy akit jogfosztás ér. Beszélhetünk itt például arról, ahogyan az LMBTQ-közösséget alaptörvényi szinten megfosztották a jogaiktól, de a menekültek emberi méltóságát is elvitatták, amikor invázióbeteljesítőnek titulálták őket. Ebben a retorikában is volt gyűlöletkeltés, amely nem egyeztethető össze a keresztény szeretetideállal. Ez össztársadalmi szinten is így van, a többségnek kellene megtenni az első lépést, és aktívan segíteni a kisebbségeket. Amikor olyan politikai közegben élünk, mint a jelenlegi, amikor az alapvető emberi jogok megkérdőjeleződnek, akkor az egyháznak az üldözöttek oldalára kellene állnia, és nem az üldözőkére. Végtelenül mély erkölcstelensége ez a magyar politikának, hogy megtévesztik az embereket azzal, hogy az egyházak is – kevés kivétellel – a jogfosztók oldalára állnak, a politikai propaganda eléri azt, hogy az egyházi szereplők is ennek terjesztőivé váljanak. Nem megvédik a bajba jutottokat, az elesettet, hanem a szószékről folytatják a gyűlöletpropagandát.
A régióban egyre nagyobb szerepet kapnak a katolikus értékek, a család fontossága, a gyermekek jóléte, ennek ellenére rengeteg csoportot, kisebbséget fosztanak meg alapvető jogoktól, szintén katolikus értékekre hivatkozva. Hogyan hat az emberekre az, ha összemossuk a különböző értékeket, illetve, ha a katolikus értékeket egy párt politikai eszközként használ?
A probléma itt elsősorban a megtévesztés. A jobboldali, populista politika szívesen beszél ezekről a valóban értékes dolgokról, hiszen a család és a gyermekek védelme fontos, ezt senki nem vitatja. A dologban az aljasság az, hogy ezeket az értékeket arra használják, hogy állítólagos védelmük jegyében intézzenek támadást például a nők vagy az LMBTQ-közösség ellen. Ennek ékes példája Magyarországon a Kaleta-ügy. A Fidesz egykori perui nagykövetének munkahelyi számítógépén ugyanis tizenkilencezer gyermekpornográf képet találtak, ami hatalmast felháborodást váltott ki. Akárcsak az, hogy emiatt Kaleta szinte csak jelképes büntetést kapott. Erre a magyar kormánynak mindenképp reagálni kellett, meg is született egy pedofilellenes, ún. gyermekvédelmi törvény. De a törvényt olyan irányba vitték végül, hogy megtámadták általa az LMBTQ-közösséget is. Sőt, összemosták a homoszexualitást a pedofiliával. Amikor a politika keresztény címkék és értékek mögé áll, úgy a kereszténységet politikai fegyverként kezdi használni. Emiatt pedig az egyház nem tud arra fókuszálni, ami a saját tanításának lényegi magja, hiszen a kormány elvárja, hogy az egyház is az ő propagandáját terjessze. Magyarországon az elmúlt tizenkét évben rengeteg oktatási intézmény egyházi fenntartásúvá vált, ezeket pedig fent kell tudni tartani, így ezeken keresztül is anyagilag függő helyzetbe kerültek az egyházak. Hiszen ezek az intézmények csak akkor kapnak támogatást, ha a politikai indoktrináció feladatait ellátják. Vagyis pont úgy elvették az egyházaktól a szabadságot, mint a kommunizmus évei alatt, azonban erről tilos beszélniük. A felismeréshez történelmi távlat kell.
Április végén járt Ferenc pápa Budapesten, a látogatást nagy készülődés előzte meg, a média és a politikai elit is végigkísérte a látogatást. Mit gondol, felhasználta politikai eszközként Magyarország kormánya a pápai látogatást?
Ferenc pápa látogatásából már az előkészületek során megpróbáltak politikai tőkét kovácsolni. A látogatást megelőzően többen is megszólaltak, többek között Bayer Zsolt is, aki korábban „demens vénembernek”, sőt „gazembernek” nevezte a pápát. A látogatás kapcsán már megbánta, amit mondott, megváltozott a retorikája, különben is közben katolizált. Ezenkívül készült a pápával és Orbán Viktor családjával egy fotó, amelynek az volt az üzenete, hogy a „Család az család”. A képről Orbán Viktor fia, Orbán Gáspár hiányzott csak, ennek is van egy érdekes olvasata Magyarországon, hogy miért nincs ott a fia a képen, mi ennek a rejtett üzenete. Pál Márton, a Család az család alapítvány egyik társalapítója a képet kifejezetten provokatívnak gondolta, hiszen az üzenet megkérdőjelezi minden más család létjogosultságát. A másik eset, ami a látogatást övezte, és számomra felháborító, hogy Novák Katalin köztársasági elnök kegyelemben részesítette és szabadon engedte Budaházy Györgyöt és társait, akit terrorista bűncselekmények miatt másodfokon, jogerősen börtönbüntetésre ítéltek. Ellenzéki politikusok ellen intézett támadást, zaklatta, sőt megverette őket, Csintalan Sándor ellenzéki véleményformálót pedig csaknem halálra verték, valamint több ízben Molotov-koktéllal hajtottak végre merényleteket. Egy ilyen súlyos váddal börtönbüntetésre ítélt embert kegyelemben részesítettek Ferenc pápa látogatásának örömére. Ez erkölcstelen szembeköpése a kereszténységnek és Ferenc pápának. Ráadásul ezzel a kormány azt az üzenetet közvetíti az ellenzék felé, hogy a politikai erőszakot legitimálni fogják, aki az ellenzéket pedig erőszakkal terrorizálja, azt meg kiengedik a börtönből.
Nemrég jelent meg az Amire nincs bocsánat című kötete, amelyben az egyházon belüli szexuális bántalmazások áldozatainak történeteit meséli el. 2021-ben került a kötet publikálásra, azóta milyen ennek az utóélete? Történt előrelépés abban, hogy az áldozatok megszólalnak, vagy ahogy az egyház ezeket az eseteket kezeli?
Ennek kapcsán, ami mindenképp kapcsolódik Vajdasághoz is, az történt, hogy felvettem a kapcsolatot Németh László belgrádi érsek atyával. Egy erős kritikát fogalmazott meg a magyar kormánnyal szemben, amivel nagyon egyetértettem, ennek kapcsán írtam egy posztot, amiben megemlítettem, hogy neki még a könyvemet is szívesen elküldeném, mert talán nyitott szívvel fogadná. Ezután írt rám, ami rendkívül boldoggá tett, és azonnal el is küldtem neki a könyvemet három példányban. Nyitottszívű és tisztán gondolkodó püspöknek látom őt, katolikusként büszke vagyok rá. Hihetetlenül örömteli dolog, hogy pozitívan fogadta a kötetem, magyar ajkú püspökként ugyanis ő az egyetlen, aki eddig pozitívan reagált.
Két éve jelent meg a kötet, ami akkor beindított egy lavinát.
Amikor a könyv megjelent, abban az évben mondta el az első magyar áldozat arccal és névvel felvállalva a történetét a Partizán egyik műsorában, ő Pető Attila. Én ebben a kötetben tíz történetet dolgoztam fel az áldozatokkal együtt, azonban a mai napig ötvenöt történetet ismerhettem meg. Hodász András volt katolikus pap – aki ellenzékinek számított, bár nem pártpolitizált soha – szintén elmondta, miután letette a reverendát, hogy gyermekként ő is zaklatás áldozata volt. Így dől be lassan a dominó. Eredményként azt emelném ki, hogy mostanra a magyar társadalom felébredt, tud ezekről a dolgokról. Az egyházon belül azonban lassabb az ébredés. A hivatalos katolikus sajtó egyáltalán nem adott hírt a könyvemről, egyedül a Szemlélek katolikus blog foglalkozott vele. Elhallgatták ezt, csakúgy, mint Pető Attila nyilatkozatait, ugyanis a magyar katolikus egyház még mindig struccpolitikát folytat az ügyben. Húsvétkor robbant ki még egy nagyon súlyos eset, mégpedig a görögkatolikus egyházban, Kocsis Fülöp érsekségéhez tartozik Sz. atya, akit három kiskorú kislány szexuális zaklatásával gyanúsított meg a rendőrség. A pap jelenleg bűnügyi felügyelet alatt áll, és az esetről készült egy oknyomozó riport is, amit Urfi Péter írt meg a 444.hu oldalán. Az érsek vállalta, hogy nyilatkozik ennek a sajtónak, azonban az interjúban teljes mellszélességgel a papját védte. Azt állította, hogy az áldozatok sérülékenyek, és koholt vádakról van szó. Nem értette az ügy súlyát, nem fogta fel az áldozatok szenvedését, hanem tanúskodott a papja ártatlansága mellett. Nem az áldozatok rombolják le az egyház hírnévét, hanem az elkövetők, és azok, akik az elkövetőt védik.
A nyilvánosságra került zaklatásos ügyek kapcsán gyakran hallani azt, hogy akár az egyház, akár a hívek úgy érzik, felfújták az ügyet, ahelyett, hogy a jó dolgokra figyelnénk. Erről mi a véleménye? Fontos, hogy a köztudat foglalkozzon ezekkel az ügyekkel, kiragadja őket?
Ha mindenki csak a jó dolgokra koncentrálna, akkor ezek az ügyek, erőszakos bűncselekmények, spirituális és szexuális visszaélések soha nem kapnának nyilvánosságot. Az is hiba lenne, ha egy-egy ilyen oknyomozó anyag kapcsán olyan következtetéseket vonnánk le, hogy minden pap pedofil, ez is torz és túlzó általánosítás lenne. A nyugati statisztikák alapján például Németországban a katolikus papok 4,4 százaléka követett el szexuális bántalmazást kiskorúak sérelmére, a maradék 95,6 százalékra ezt nem szabad ráhúzni. Ettől függetlenül, amikor az áldozatok veszik a bátorságot, és vallomást tesznek, nem szabad úgy reagálni, hogy ők azok, akik az egyház hírnevét tönkreteszik. Nem az áldozat a hibás, hanem az elkövető.
A vallomástétel, megszólalás, a hallgatás megtörése pedig hosszú, fájdalmas folyamat, hiszen esetenként akár évtizedeken át hordozott traumákról van szó. Örüljünk annak, ha az áldozatok veszik a bátorságot, és végre megszólalnak. Összességében nálunk a társadalom túlságosan toleráns az erőszakkal szemben. Ez történt a #metoo mozgalommal is, ami elindult, de végül semmi nem lett belőle. A magyar sajnos egy nagyon erőteljesen áldozathibáztató társadalom, éppen ezért az egyháznak kellene példát mutatnia, és hinni az áldozatoknak.
Amikor egy közösségen belül bántalmazás történik, annak a közösség is részese. Hogyan lehet a közösségnek felgyógyulnia abból, hogy a náluk tevékenykedő pap zaklató, bántalmazó?
Ez olyan, mint amikor a testben rákos megbetegedést diagnosztizálnak. A rákos sejteket egy radikális mozdulattal ki kell vágni, még akkor is, ha ez fáj, mert különben a test el fog halni. A metszés megtörténtével azonban a testnek gyógyulnia kell, ami időt és odafigyelést igényel. Ez a helyzet akkor is, ha például egy egyházi iskolában történik bántalmazás. A közösségnek is szembe kell néznie azzal, hogy ez megtörténhetett. És fel kell tenniük a kérdést, hogy ők vajon miért nem vettek észre semmit? Vagy, ha észrevették, akkor miért néztek félre? Ha egy plébánián történt, és a papról kiderül, hogy mit csinál, akkor az minden hívőt elbizonytalanít. Ezért a közösséget is kezelni kell, és kell egy új, jó lelkipásztor is, aki ki tudja vezetni a közösséget a krízisből.
Globális szinten, más országokban hogyan állnak ezekkel az ügyekkel, ott mennyire van jelen az áldozathibáztatás?
Ez kulturális kérdés, hiszen a nyugati társadalmakban már korábban elindult a szembenézési folyamat, mintegy húsz-harminc éve. Ezek a társadalmak nem tudták tovább tolerálni az erőszakot sem a nőkkel, sem a gyerekekkel szemben. Ez egy fejlettségi szint, amikor a társadalom felismeri, hogy meg kell védeni a kiszolgáltatott és sérülékeny csoportokat. A volt posztkommunista blokkban azonban több évtizedes történelmi lemaradás van, de azért vannak jó példák is. Lengyelország például jóval előrébb tart, mint Magyarország vagy éppen a Vajdaság. Itt 2019-ben a Sekielski fivérek készítettek egy dokumentumfilmet Csak ne mondd el senkinek címmel, amely több millió emberhez eljutott. Ennek kapcsán kényszerítette rá a lengyel társadalom a katolikus egyház vezetőit, hogy álljanak bele az ügyek feltárásába, kérjenek bocsánatot. Ott már számok, adatok is vannak, míg Magyarországon szinte semmit sem tudunk, sem az áldozatokról, sem az elkövetőkről. Korábban Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke kiemelte, hogy ő összesen csupán egytucatnyi esetről tud, azonban ez a szám jó messze van a realitástól.
Az egyházon belül történt szexuális bűncselekmények kapcsán milyen jelentősége van a nyilvános bocsánatkérésnek?
Mindenképp fontos a bocsánatkérés, a felelősség vállalása. A megszólaló áldozatok nekem elmondták, hogy nekik nem volt elég az, amikor Erdő Péter bíboros a Magyar Katolikus Egyház nevében bocsánatot kért – hiszen ez nem volt egy empatikus üzenet, sablonos bocsánatkérés volt csupán. Ők azt várnák el, hogy az elkövető vagy a felelős vezető, azaz az elkövető püspöke vagy rendi elöljárója kérjen bocsánatot. Ezenkívül igen fontos lenne megígérni az egyházi vezetőknek azt is, hogy a jövőben mindent elkövetnek azért, hogy ez soha többet ne ismétlődhessen meg senki mással. Ráadásul Magyarországon még szó sem volt arról, hogy ezeket a károkat jóvá is kell tenni, kárpótlást kellene kapnia az áldozatnak a traumákért. Nyugaton már komoly összegeket fizetett ki az egyház kártérítés gyanánt, ami mutatja, hogy ott tényleg komolyan veszik az áldozatokat.
Perintfalvi Rita (Fotó: Szűts Pál)
