A (dokumentum)film címe: Az üres sír (Das leere Grab)

Ország: Németország és Tanzánia

Rendező: Agnes Lisa Wegner és Cece Mlay

A film akár a folytatásának is tekinthető a tavalyi Berlinálén bemutatott játékfilmnek, A mérhető embernek, melyet Lars Kraume rendezett.

Úgy látszik, hogy Kraume, bár játékfilm formájában, de elsőként tárta fel a múlt század első éveiben Namíbiában végrehajtott genocídiumot, amelynek „célja” nem pusztán a német gyarmati lakosság kiirtása, de a korabeli fajelmélet tárgyi bizonyítékának megszerzése volt. Minden erőfeszítés ellenére, a namíbiai kormánynak eddig nem sikerült visszakapnia a tárgyi bizonyítékok nagy részét, melyek emberi koponyák.

A mostani fesztiválon bemutatott dokumentumfilm, Az üres sír, Tanzánia egyik törzsfőjének sírjára utal, ugyanis az ő maradványai is feltehetőleg Németország valamelyik archívumában vannak.

A film természetesen két helyszínen, Tanzániában és Berlinben készült. A tanzániai egyik törzsi vezetőjének leszármazottja és felesége mindent megtesz azért, hogy a német kormány visszaadja őseik egyikének maradványait. Nem könnyű feladat.

Tanzánia a tizenkilencedik század utolsó éveitől egészen az első világháború végéig Németország legnagyobb gyarmata volt. A törzsek mindegyike ellenállt a német gyarmatosítóknak, melyet a német „etnológiai” szakember Carl Peters vezetésével brutálisan megtorolt a gyarmati vezetés. A néző láthatja Tanzánia egyik középiskolájában a történelemórát, ahol a diákok mindegyike tudja, mi történt a német gyarmati uralom időszakában (mely a legbrutálisabb volt a helyiek szerint.)

„A halat nem szúrja a szálka”

Valódi civil mozgalom tevékenységét látjuk, Tanzániából a két főszereplő, vagyis a mozgalom kezdeményezői (John Mbano és Cesilia Mollei) Berlinig, egészen a külügyminisztériumig utaznak, hogy őseik maradványait visszakaphassák. A német tárgyalófél ki is fejezi meghatottságát, hogy a németek által elkövetett rémtettek ellenére, a tanzániaiak keresik fel a német kormány tagját, s nem fordítva.

Minden kutatás ellenére, melyet természetesen a német etnológusok és történészek készséggel támogatnak, a kéttagú delegáció egyetlen eredményt ér el: a Carl Peters-ről elnevezett utca megváltozik: Maji Maji utcának nevezik. A Maji Maji tanzániai felkelés a gyarmatosító németek ellen több ezer áldozatot követelt, s ennek egyik vezetője Carl Peters volt. Az utcanév tehát megváltozott. A kutatás azonban ennél több eredménnyel nem járt, holott becslések szerint a megtorlás „tárgyi” bizonyítékainak (vagyis a kivégzettek koponyáinak) többsége ma is Németország különböző archívumaiban van. (Több mint tizezer.)

Ami azonban a szélesebb nyilvánosság számára is látható, az a berlini Humboldt Forum, kulturális központ kiállítási tárgyainak többsége, melyek fele Tanzániából származik. A Humboldt Fórum a Hohenzollerek teljesen újjáépített palotájának egyik szárnyában van. Furcsa csavarja ez a német történelmi és kulturális megemlékezésnek. Láthatunk egy német középiskolai órát, ahol a diákok egyike sem hallott Németország afrikai gyarmatairól, s természetesen megdöbbenve hallgatják ennek tanzániai eseményeit.

A civil mozgalom azonban némi eredménnyel mégis szolgált: Frank-Walter Steinmeier, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke hivatalos látogatást tesz Tanzániában, s a néhány száz fő hallgatóságtól bocsánatot kér a százhúsz évvel korábban elkövetett rémtettekért. Egyúttal hivatalos megállapodás született Tanzánia és Németország között a gazdasági együttműködés bővítéséről. Ilyen megállapodás Namíbiával is van, holott a namíbiai kormány nem ezt kéri, ahogyan a tanzániai miniszterelnök(nő) sem.

Ő teszi azt, amitől retteg, hogy vele teszik meg

Egy nemzetközi hírű történész szerint a történelem nem azért fontos mindannyiunknak, mert „illik” erről tudni. Sokkal inkább azért, mert mi, a leszármazottak, azokból a javakból élünk, melyeket őseink szereztek, építettek, raboltak, vagy épp elloptak.

Az elmúlt néhány évben egyre több európai ország kénytelen visszaadni a gyarmatosítás idején a gyarmatokon (erőszakkal) összegyűjtött és Európába vitt javakat. Talán nem véletlen, hogy ezen a Berlinalén egy másik dokumentumfilm, a Dahomeynek (mai nevén Beninnek) visszaadott műkincsekről szóló film is vetítésre került. Talán van reménye Tanzániának is arra, hogy kivégzett őseiket végleges nyughelyükre temethetik.

Ferber Katalin (Berlin)

A film, amely tízezer lányanya emlékére született