A vakáció előtti néhány hét szülő, gyerek és tanár számára egyaránt stresszes időszak. Az az erőszakhullám azonban, amely a múlt héten végigsöpört a szerbiai oktatási intézményeken, nem magyarázható pusztán az év végi jegylezárások körüli mizériával.
Nemrég arról érkezett hír, hogy egy belgrádi általános iskola biológiatanárnője szenvedett súlyos sérüléseket, úgy elagyabugyálta az egyik ötödikes diákjának édesanyja, mert hármas helyett kettesre zárta le a fia osztályzatát. Másnap pedig arról értesültünk, hogy a kopaoniki osztálykirándulásról hazatérő tanulói szeme láttára vertek meg a szülők csoportosan egy tanítónőt, épphogy leszállt a buszról. Nem tudom, mit követhetett el szerencsétlen, azt mindenesetre kétlem, hogy a fizikai erőszak volt a megfelelő reakció rá. Az incidenseket persze mindkét oldal politikai erői azonnal nyilatkozatban ítélték el, az ígért törvénymódosításokról (például, hogy a pedagógusokat hivatalos személlyé nyilvánítsák) viszont továbbra sem lehet hallani. Pedig a Ribnikar iskolában történt tragédia óta eltelt több mint egy évben bőven lett volna idő egyeztetni az igazgatókkal és a szakszervezetekkel. Látva ezt, az egyszeri tanárembernek kicsit olyan érzése lehet, mintha sok bába között elvészne a gyermek, talán mert ezeknek a bábáknak fogalmuk sincs, hogy nézhet ki egy újszülött, mert még soha nem sikerült rápillantaniuk…
De – mint a fenti esetek is példázzák – nem lehet mindent a minisztérium és az oktatásügyi dolgozók nyakába varrni. A véresszájú kommentelők általában épp azokról feledkeznek meg, akiknek a legtöbb felelőssége van egy gyerek életében: a szülőkről. Okolhatjuk az értékvesztett társadalmi rendszert, a túlzottan nagy teret nyert cyberteret vagy a megváltozott világra válaszul kialakult generációs szokásokat, azért mégiscsak általunk jutnak ezek a gyerekeink közelébe, mi engedjük be őket az otthonunkba. És általában jószándékból tesszük mindezt: arra buzdítjuk az óvodásunkat, hogy ne árulkodjon, ha valaki megüti, hanem egyszerűen csak üssön vissza; ha egyest kap a hatodikosunk, nem firtatjuk, miért nem tanult többet, helyette gondolkodás nélkül lehülyézzük a tanárát; társaságban pedig úgy szidjuk a pedagógusokat, hogy ha kiderült, a hallgatóságunkban is van egy, neki azért elmondjuk, hogy mi biztosan nem lépnénk erre a pályára. Hogy várhatnánk tehát el, hogy a diákok jólneveltek legyenek, ha a szüleik viselkedése is távol áll a jólnevelttől?
A család a világra vonatkozó ismereteink gyűjtőhelye, és ezeket nem a hegyi beszédeinkkel adjuk tovább a gyerekeinknek, hanem a magatartásunkkal. Ha mi lopunk, csalunk és hazudunk, a gyerekünk osztályfőnökének is csak eljátszani tudjuk, hogy mennyire sajnáljuk, amiért a fiunk az interneten bullyingolta a lányt, aki tetszik neki, akkor nem meglepő, ha a gyerek is a szemünkbe röhög, amikor számonkérjük. A saját életfilozófiánkat így örökítjük tovább szavak nélkül, a saját viselkedésünk általi útmutatással. Érdemes például megnézni a Róluk szól című sorozatot, amelyben arról is szó esik, hogyan lehet ezeket a káros örökségeket adaptívvá tenni. Az ellenkezőjére pedig bőven ismerünk példákat a Keresztapától kezdve A család kicsi kincsén át a Ragyogásig.
Sok szülő az iskolától követeli, hogy megadja a gyerekének azt a stabil érzelmi hátteret, amit ő elmulasztott. A felnőttek szoronganak: sokat dolgoznak, nem jut idejük arra, hogy törődjenek a gyerekükkel, ezt a szorongást mégis továbbörökítik rájuk, hadd teljesítsenek ők is mindenáron. Az, hogy az így megszerzett ötösök mögött áll-e valódi tudás, hasznosítható lesz-e az vajon a későbbiekben, vagy hogy okozott-e bármiféle örömöt a vele való foglalatoskodás, már nem érdekli őket. Csak lehessen dicsekedni a színkitűnő bizonyítvánnyal a közösségi médiában. Ez amúgy a parentifikált gyerek titkos receptje: ha a szülő nincs vagy csupán mint fegyelmező erő van jelen az életében; ha a kötődés már a kezdetektől bizonytalan előjelű, mert a szülő nem tud válaszkészen reagálni a gyerek szükségleteire; ha a szeretete megvonásával tartja sakkban a gyerekét, és ezzel a bizonyítási vágy és a megfelelési kényszer magjait hinti el benne. Mert akármennyire is jót akarunk a gyerekünknek, ha közben nem figyelünk rá, és nem töltünk időt azzal, hogy a szüntelen változások közepette is mellette álljunk, akkor jogosan érhet bennünket kritika. És azzal a legnehezebb megküzdeni, ha éppen a legjobb tudásunk és szándékunk ellenére hibákat követünk el. Ezért nem árt néha megállni, kívülről tekinteni a saját szülőségünkre, és bizony, akár elnézést is kérni, ha belátjuk, tévedtünk. És persze változtatni, ha szükséges.
Ennek a változtatásnak a jelentőségéről a családterápia „ősanyja”, Virginia Satir így ír: „Amikor ötéves voltam, elhatároztam, hogy ha nagy leszek, detektív leszek, aki a gyerekek megbízásából a szülőket figyeli. Nem tudtam még pontosan, mit is keresnék, de már akkor rájöttem, hogy rengeteg láthatatlan dolog zajlik a családban. Oly sok érthetetlen talánnyal találkoztam! Most, sok évvel később, miután már több ezer családdal dolgoztam, még mindig sok mindent rejtélyesnek találok. Munkám során sokat tanultam, s a tanulás mindig új lehetőségeket nyit, és újabb felfedezésekhez vezet. Ma már világos számomra, hogy a család a világ mikrokozmosza. Így ha a világot akarjuk megérteni, tanulmányoznunk kell a családot: hiszen a hatalom, intimitás, autonómia, bizalom és kommunikációs készségek olyan létfontosságú témák, melyek meghatározzák, hogyan élünk a családban. Ha megváltoztatjuk a családot, a világ változik.”
Berényi Emőke
