A The Clash [az összecsapás] a harc és a létben maradásért vívott küzdelem megtestesítői. Az együttes a punk szociális mondanivalójával bőven felvértezve a megsemmisítésére komolyan elszánt rezsimek miatt a mozgalom előfutáraként lett elkönyvelve.
Hogy mi is a kifejezetten társadalmi mondanivalójú punk, azt épp a Clash villantotta fel az első, egyszerűen csak a The Clash-nek nevezett lemezén. Miután az egykori hippi kommunák lakói belátták, hogy az ügynökségek emberei már rég infiltrálódtak, mivel békepárti zenéjükre való tekintettel társadalmi mondanivalóktól nem voltak annyira mentesek, mint hinni lehetett. Azt, hogy a Flower Children szeretetmegnyilvánulásai egy embertelen világban nem jelentettek volna veszélyt a fennálló politikai és ipari közegre, nehéz lehetett elhinni. Arrról a világról, ahol pl. a békésen legelésző életszikrával rendelkező élőlényeket – tehát lelkeket – indusztrializált manírban küldik a vágóhídra, már Déry Tibor, a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról c. regény szerzője is beszámolt a főként 1-3 perces írásokat, jegyzeteket, karcolatokat tartalmazó könyvében.
A rock’n’roll ősidőit a Beatles/Rolling Stones kettősség jellemezte, amelyben Stonesék voltak a szépen kifésült hajú, rosszfiúknak nevezett, ám a Beatlesnél, majd John Lennonnál szövegeikkel sokkal enyhébben támadó „vadak” [les fauves]. A Beatles pedig a szélesebb körű hallgatóságra is találó, sok mindenre alkalmas (így,például a visszafelé-zenélés teljes konceptusát elsajátítani is tudó, ugyanakkor mézédes szerelmi dalokat sorjázva több millió ifjú hölgyet elbűvölő, mosolygó), távolról sem mintagyerekei az akkori fősodrú kultúrának, de mindenképpen a Rolling Stones ellenpólusai. Fordítva gondolta a világ, mint ahogyan tényleg történt: a pacifista John Lennon, csakúgy, mint JFK is, végzetes lövést kapott amiatt, hogy a kettészakadt világban a béke mellett mert kiállni. (Ez pedig egy pacifista rovata lenne).
Akkoriban a Stones számított fenegyerekeknek és egészen az 1974-es, valóban rebellis „Sympathy for the Devil”-ig is elmentek. Ez a szám Brian Jones zene- és szövegírójuk munkája, aki a band multi-instrumentalistája volt a korai szakaszban és többek között szitáron is játszott („Paint it Black” c. slágerükben is hallható).
Brian Jones náci egyenruhába öltözve provokálta a közönséget, s 27 évesen olyan halála volt, amilyenre rá is szolgált, mint később Sid Viciousnak is, aki ugyanolyan egyenpólót viselt a Sex Pistols koncertjein, mint korábban Brian Jones. Igen, a punk idején a Sex Pistols voltak a rosszfiú-imidzsűek és a Clash a valamivel „jólfésültebbek”. A konkrét szövegtartalmakat illetően viszont ez nem így volt. A Clash kicsit később már lágyabb zenével közelített a közönséghez, de szövegeivel az egész punk-világot, majd a hardcore-punk világát teljes egészében befolyásolta. A kommunista beállítottságú együttest tulajdonképpen a liberalizmus előfutáraként is lehet említeni, különös tekintettel arra, hogy Joe Strummer frontman később megalakította a Joe Strummer and the Mescaleros nevű együttesét is.
Az első lemezükön a „White Riot”, a „London’s Burning”, de főként a „Remote Control” a kiemelkedőek, valamint a lemezt nyitó „Janie Jones”, a „Career Opportunities” és az albumot záró, meghatározó „Garageland”, valamint a zenéjükben előremutató „Police & Thieves“. Az utóbbi reggae-elemekkel megtöltött, embert próbáló attrakcióvá vált volna, ha a kor engedi. Mint a második lemezükön, a Give ’Em Enough Rope-on (már a címe sem mulatságos, arra utal: „Adjatok nekik elég kötelet” – hogy ti. legyen mire fellógatniuk magukat) szereplő „Safe European Home” (bárcsak valaha is ránk köszöntene az idő, amelyben Európa része lehetnénk), a „Guns on the Roof” c. „brilliáns” ötletű szám, a közismert nevű gépfegyverről elnevezett „Tommy Gun” és az „English Civil War”. Ez utóbbi be is következett, csakhogy nem Angliában, hanem Boszniában és a többi területen, ahová Milošević beküldte katonáit.
Messze a legnagyobb teljesítményük a harmadik korongjuk, a London Calling 19 számot tartalmaz. A „Guns of Brixton” basszusvonalát még a Cypress Hill is felhasználta a „What’s Your Number” című mega-slágeréhez. A Til Death Do Us Part c. lemezén, a címadó „London Calling” zseniális felszólítás minden sötétben rejtőzködő fiatal punk számára: jöjjön elő a sötétből! A „Lover’s Rock” pedig a legendás feketebőrű énekesnő, a megunhatatlan Sade egyik nagylemezének a címadója. A második és harmadik szám, a „Brand New Cadillac” rockabilly-s húzásával és a Jimmy Jazz természetszerűen jazzes stílusa, félvilági alakjaival megannyi hihető meséi egy akkori világnak. A „Spanish Bombs” slágerszerű dúdolhatósága, a „Lost in the Supermarket”, és a „Koka Kola” pedig a Clash fölött egyre erősödő reggae-s benyomást tükrözi.
A The Clash egyben az első olyan banda is, akik létrehozták a fúziós zenék alapjait. A Sandinista! c. korongon már olyan számok is szerepelnek, mint a „The Magnificent Seven”, az „Ivan meets G.I.Joe”, a „The Crooked Beat”, a sajnos mindig-aktuális (itt is) „Somebody Got Murdered”, a „One More Time”, a „One More Time Dub” és a Lightning Strikes, amelynek címéből később a Cypress Hill még a IV. számú/című korongon is készített tisztelgésként előttük egy dalt.
Gazdag karrierjük során a The Clashék egy tucat lemezt adtak ki, vagy ennél is többet, ha beszámítjuk az USA-reprinteket és élő felvételeket tartalmazókat is.
The Clash egy 1980-as londoni fellépésen (Fotó: Helge Øverås/Wikipedia)
