Annyiféle himnuszt játszanak el az április 12-én megválasztott magyar parlament szombati alakuló ülésén, hogy az szinte már önmagában is felér egy kisebb koncerttel, hangversennyel az Országház padsorai között. A magyar nemzeti himnusz mellett felhangzik majd a székely, a cigány és az európai himnusz is, mindenkinek jut tehát ízlése szerint megfelelő zenei tartalom.
Hadd kezdjem azzal, hogy én Stumpf Andrással, a Válasz Online munkatársával értek egyet, aki a napokban azt írta az egyik publicisztikájában: „Aki a székely zászlóért hörög, aszerint a piros-fehér-zöld kevés. Nem elég. Az ilyen akkor mondja ki szépen, hogy szerinte a nemzeti trikolórban nincsenek benne a székelyek! Mondja ki, hogy ők nem a nemzet részei! Szerintünk bizony részei a nemzetnek ők is. Ha viszont őket állandóan lobogó külön zászlóval kell megjeleníteni, az azt jelenti, hogy nem. Az EU-zászló visszahelyezése a Parlament épületére jó lépés, de nem kellene félmunkát végezni.” Valamint: „A törvényhozás épületében, hivatalos eseményen jó lenne ragaszkodni Kölcsey szövegéhez, Erkel dallamához. És csak ahhoz. Bármi, amit mellette még pluszban elénekelnek, elvesz az egészből, nem pedig hozzárak.”
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Sokatmondó már írásának címe is: Szakítsunk Kövér László örökségével és helyezzük vissza a székelyeket oda, ahova valók – a magyar nemzetbe!
A székely himnusz – no és persze a székely zászló – használatát a lejárt kurzus forszírozta minden szinten (zászló a parlament épületén, székely himnusz minden adandó alkalommal…), Kövér László házelnök tűzette ki az uniós zászló helyett az Országház épületére a székely lobogót, és a Fidesz-KDNP vezetése alatt vált a hivatalos események gyakorlatilag kötelező elemévé a székely himnusz. Maga a gesztus, amellyel favorizálják ezeket a jelképeket, tulajdonképpen hozzájárul ezek „elhasználódásához”, elértéktelenedéséhez, ezért is tűnik fel immár tizenhat esztendő távlatából eléggé kopottasnak a Mi Hazánk képviselőcsoportjának javaslata is, hogy a magyar nemzeti himnusz mellett a székely himnuszt is énekeljék el az alakuló ülésen. A Tisza párt és Magyar Péter pedig első körben el is fogadta ezt. Később bővítették ki a repertoárt további énekekkel is.
Abból, hogy a parlament alakuló ülésén elhangzik a székely himnusz, sajnos, a Fidesz-KDNP 2010 óta már hagyományt csinált. Akkor emiatt Gyurcsány Ferenc és kísérete még felháborodottan kivonult az ülésteremből, amiért természetesen hamarosan megkapták Bayer Zsolt üdvözlő sorait is egy vezércikknek hazudott, indulatos förmedvényben.
Az április 12-i választási vereség ellenére a Fidesz is és a KDNP is jelen van a most szombaton megalakuló parlamentben – ha szokatlanul kis létszámú frakcióval is –, ezt a feladatot mégis a lassan, de gondosan kinevelgetett szatellitpárjuknak, a Mi Hazánknak szervezték ki, tehát nem ők maguk javasolták a székely himnusz elhangzását. Annak ellenére sem, hogy a korábbi másfél évtizedben ők szerettek volna ebből mindenféle, az élet minden területére kiterjedő látványos hagyományokat teremteni. A hagyományteremtő vállalkozást azonban a legjobb esetben is csak afféle fusimunka szintjén sikerült elvégezni, ennek köszönhető pedig az is, hogy ez a tevékenység a valódi, mély megalapozottság helyett igazából csak a nemzeti giccs megerősítésében merült ki. Ennek példázataként gondoljunk csak arra, milyen operettprogram keretezte Orbán Viktor két évvel ezelőtti március 15-i beszédét a múzeumkertben. Az április 12-én lejárt kurzus ugyanis a nemzeti giccs szintjére züllesztette le azokat a jelképeket, amelyekbe – mint fuldokló a szalmaszálba – görcsösen belekapaszkodott és semmi áron sem volt hajlandó elengedni. Ártott, igen, nagyon sokat ártott is ezzel azoknak a jelképeknek, amelyeket igyekezett kisajátítani.
Nem szeretnék most moralizálni sem a nemzeti lobogó, sem a himnuszok témájára, maradjunk egyelőre annyiban, hogy Stupmf Andrással egyetértve szerintem sincs semmi keresnivalója a székely zászlónak a parlament épületén, és semmi keresnivalója a székely himnusznak a hivatalos magyar állami rendezvények, események programjában. Sőt, Kövér Lászlónak sem az Országház épületében, hiszen olyan környezetidegen módon kunkorodott már eddig is a házelnöki tisztség a bajsza végén, mint tehénen a gatya.
Ezért is volt nagyon kellemes és felemelő látvány végignézni az elmúlt két évben, hogyan vette vissza az ország, „a nép, az istenadta nép” az addig egy bizonyos meghatározott kör és politikai erőcsoport(ok) által kisajátítva, és esetenként kizárólagosan használt magyar jelképeket. Az olyan magyar jelképeket, amelyek soha nem voltak és nem is lehetnek csak egyikünké vagy másikunké, hanem akkor is közösek, ha mi egymás között éles ellentétben állunk egymással, s ha ellenfelek vagy vetélytársak vagyunk is különböző kérdésekben.
Egyébként felettébb elképesztő, hogy ezt a 21. században még magyarázni kell… Magyar Péter és a Tisza párt rendezvényein ugyanis olyan piros-fehér-zöld zászlóerdőket láthattunk, amelyek egyértelműen jelezték: ezek a jelképek mást is jelenthetnek, mint amit az elmúlt tizenhat évben hanyag kezek rájuk férceltek.
Nos, jómagam ezt szeretném belelátni abba is, hogy szombaton, a parlament alakuló ülésén elhangzik majd a székely himnusz is, még ha semmi keresnivalója sincs a programban. Visszaveszi egy nép, egy ország, egy nemzet a saját jelképeit attól az önuralmát, önkontrollját vesztett bukott kurzustól, amelyik szemérmetlenül rátenyerelt. Visszaveszi jelképeket, amelyekkel azonosulni tud, és nem hajlandó megengedni, hogy kizárják azok köréből, akiknek az azonosulásnak ez a joga megadatott.
A székely himnusz tehát nem Bayer Zsolté és még véletlenül sem Kövér Lászlóé. És főleg nem a bukott kurzus sajátja. Nem is a miénk, vajdaságiaké, de kedveljük a székelyeket, hát megtisztelhetjük őket azzal, hogy velük énekeljük, vagy ha nem is, legalább a megfelelő tiszteletadással végighallgatjuk. A protokollból pedig idővel, szépen, lassan, fokozatosan ki kell majd vezetni ezt a műsorszámot…
A jelképek visszavétele azonban nem csak afféle egyszerű gesztus. Ahhoz, hogy ezek valóban mást jelentsenek, mint a bukott kurzus kezében és értelmezésében, értékrendjében, ahhoz a hozzájuk csatlakozó tartalmakat is újra kell értelmeznünk, újradefiniálnunk. Mert: ugyanazt jelenti-e egy kokárda a Fidesz-KDNP március 15-i ünnepségén, mint a Tiszáén vagy bárki másén? Mert addig nyilvánvaló, hogy ugyanazt jelképezi, de kevéssé hinném, hogy két-két résztvevő számára ugyanazt is jelentené. A bukott kurzus rendszerében ez például a kirekesztés eszköze is volt, amellyel kiközösítette és a nemzeten kívülinek, a nemzeten kívül állónak bélyegezte a politikailag másként gondolkodókat, más véleményen lévőket, a kormányzati propagandától eltérő értékrendet képviselőket. Egy átlagos Digitális Polgári Kör-tagnak vagy Békemenet-résztvevőnek tehát eddig egy szűk kör önképét jelentette. Magyar Péter és a Tisza párt március 15-i rendezvényén, a Nemzeti Meneten azonban – az ott felvonultatott magyar zászlóerdővel együtt – ugyanez a kokárda már a felszabadultságot jelentette; a dacnak azt a felszabadult örömét, amelyben egyszerre kiáltásként és vallomásként is hatott az, hogy valaki kitűzte mellkasára a kokárdát és a magasba emelte a nemzeti lobogót.
Külön jelentősége van annak, hogy a Mi Hazánk szűk látókörű javaslatát végül azzal fogadták el, hogy jelentősen ki is szélesítették azt. Tekintve a magyarországi cigányság lélekszámát, mindenképp helye van az ünnepi eseményen a cigány zászlónak és a cigányság himnuszának tekintett Gelem, Gelem (Zöld az erdő) című/kezdetű dalnak, amelyet a sükösdi Sugó Tamburazenekar gyermektagozata ad majd elő szombaton Nébl Zsolt vezetésével, Magyar Péter miniszterelnöki eskütétele után. Azt persze hadd ne én ítéljem meg, hogy egy átlagos magyarországi cigány ember mennyire érzi a magáénak a piros-fehér-zöld színkombinációt, illetve Kölcsey sorait Erkel dallamával, mégis, ez a minimum, amit a legnagyobb lélekszámú anyaországi kisebbségi közösséget megilleti, hiszen abban az Országházban azok a képviselők az ő sorsukat és mindennapi életüket meghatározó kérdésekről is döntenek.
A legfontosabb döntés azonban – ami egy valódi örömódát is megérdemel a szememben – az uniós himnusz visszatérése. Az elmúlt másfél évtized unióellenes magyar állami politikája – a mérhető anyagi hátrányokon túlmenően – mérhetetlen károkat okozott nemcsak az országnak, de a nemzetnek is; s azon belül székelynek, cigánynak egyaránt. Az az aljasság, amivel az uniós jelképeket ebben az időszakban háttérbe szorították az állami intézményekben, átmenetileg felülírta a józanész keretrendszerét, s bizony ezt is helyre kell állítani.
Tudatosítani kell a kifordított értékrend által szándékosan megtévesztett lakosságban, hogy nem szolgalelkűség (hanem érdek!) betartani a játékszabályokat, és nem meghunyászkodás (hanem érdek!) elfogadni a kompromisszumokat. Nem leszünk egy fikarcnyival sem kevesebbek, ha nem mindig a mi akaratunk érvényesül. Viszont emberi mivoltunkban és becsületünkben fogunk eltörpülni, ha mi leszünk a bot a küllők között, illetve, ha folyamatosan nyakaskodva, ellenkezve, bomlasztva mindig akadékoskodunk, és ügyeletes kerékkötőkként az egyetlen politikánkká silányul a vétójoggal való fenyegetőzés, és amit egyik héten elfogadtunk és megígértünk, a következő héten már felülbírálhatónak tartjuk.
Nemcsak az uniós himnusznak kell elhangzania tehát a szombati ceremónián, hanem az uniós zászlónak is vissza kell kerülnie a parlament épületére. Bízom benne, hogy a 21. században ez már nem szorul különösebb magyarázatra.
