Bármi áron megtartani – vagy minőségi magyar oktatást építeni?

Az őszi Magyar Nemzeti Tanács-választások közeledtével szokatlan és üdvözlendő helyzet alakult ki a vajdasági magyar közéletben. Új pártok, civil szerveződések és kezdeményezések jelentek meg, és ezzel együtt mintha újra teret kapna a vita, az érvelés, a programok nyilvános ütköztetése. Ennek apropóján szeretnék felvetni egy olyan témát, amelyről magánbeszélgetésekben sokan és sokat beszélnek, de közösségi szinten ritkán mondjuk ki elég világosan és őszintén: a vajdasági magyar oktatás valós helyzetét.

A népességfogyás ténye senki előtt nem titok. Egyre kevesebb magyar gyerek születik a Vajdaságban, és ez elkerülhetetlenül érezteti a hatását az iskolákban is. Az MNT eddigi válasza erre az volt, hogy minden meglévő magyar osztályt, szakot és tagozatot meg kell tartani. Bármi áron.

A gondolat mögötti szándék érthető: ha egyszer fordulna a demográfiai trend, ne kelljen újra megküzdeni a tagozatok megnyitásáért, addig is minél több gyerek tanuljon magyar nyelven, ezzel is lassítva az asszimilációt. Ez a cél közösségi szempontból logikusnak tűnhet. A baj az, hogy a következményekről eközben mélyen hallgatunk.

Egy ilyen kis létszámú osztályban beszűkül a kortársi közeg, megszűnik a természetes, motiváló verseny, az iskola pedig gyakran úgy bánik a diákkal, mint a hímes tojással (fotó: Freepik)

Csak a létszám…

Miközben fogy a diáklétszám, a tagozatok száma sok helyen nem csökken vele arányosan. Az eredmény az egyre kisebb osztályok sora. Vannak tagozatok, amelyek létszáma alig tíz-tizenkét fő, máshol még ennyien sincsenek. Zentán például évek óta téma, hogy egy-egy gimnáziumi osztály olyan minimális létszámmal működik, amely tíz éve még elképzelhetetlen lett volna.

Ez messze nem csupán adminisztratív probléma. Egy ilyen kis létszámú osztályban beszűkül a kortársi közeg, megszűnik a természetes, motiváló verseny, az iskola pedig gyakran úgy bánik a diákkal, mint a hímes tojással. Csak ne bukjon meg. Csak ne menjen el máshova. Csak ne csökkenjen tovább a létszám.

A felvételi rendszer ezt az anomáliát tovább erősíti. Egy rangos belgrádi gimnáziumba ma is 80–90 pont körüli eredmény szükséges a bejutáshoz, miközben egy vajdasági magyar tagozaton sokszor az 50 pont körüli teljesítmény is bőségesen elég. A gyerekek okosak: nagyon gyorsan felmérik, mennyi erőfeszítés kell a továbbjutáshoz. Ha azt tapasztalják, hogy komoly tanulás nélkül is bejutnak a kiszemelt középiskolába, törvényszerűen lejjebb teszik a saját mércéjüket.

Ezt nemcsak statisztikákból látom, hanem szülőként, a saját gyermekem és a körülöttünk élő családok mindennapjain keresztül is. Nem a gyerekekkel van a baj. Azzal a rendszerrel van a baj, amely alacsony elvárásokat közvetít feléjük, és amely hozzászoktatja őket ahhoz, hogy a minimum is elég.

Hamis és sértő következtetés

A szerbiai záróvizsga-eredmények ebben a fényben különösen figyelmeztetőek. A magyarok által is lakott vajdasági térségek több mutatóban rendre a leggyengébbek között szerepelnek. Lehet ezt magyarázni demográfiával, szociális háttérrel, elvándorlással, tanárhiánnyal – és valóban, mindegyiknek megvan a maga szerepe. De a tényeket nem söpörhetjük le az asztalról. Ha valaki kívülről, mondjuk Belgrádból nézi ezeket a számokat, könnyen levonhatja azt a hamis és sértő következtetést, hogy a magyarlakta vidékeken gyengébb képességűek a gyerekek. Ez nem igaz. A gyerekek nem butábbak. A rendszer az, amely nem hozza ki belőlük azt, amit ki kellene és ki lehetne hozni.

Egyetemi oktatóként testközelből találkozom ennek a folyamatnak a következményeivel. Évről évre látom, amikor egy tehetséges, motivált hallgató komoly hiányosságokkal érkezik a felsőoktatásba. Nem azért, mert nincs benne potenciál, hanem mert az általános és középiskolai évek alatt soha, senki nem várta el tőle a maximumot. Ezeket az alapvető hiányokat egyetemi szinten már nagyon nehéz, sokszor lehetetlen behozni.

Ezért nem lehet tovább halogatni az iskolahálózat őszinte, szakmai alapú újragondolását. Középiskolai szinten össze kell vonni, vagy meg kell szüntetni azokat a szakokat, amelyek évek óta életképtelen létszámmal működnek. Az általános iskolákban ugyanígy szükség van a minitagozatok racionalizálására. Ez első hallásra fájdalmasan hangzik, ma mégis a magyar oktatás megmentését szolgálja.

Mert a magyar nyelvű oktatásnak nem elég csak magyar nyelvűnek lennie. Jónak és versenyképesnek is kell lennie. Ha a szülők azt érzik, hogy a magyar iskola színvonala romlik, előbb-utóbb más megoldást keresnek: szerb osztályt, magyarországi gimnáziumot, kollégiumot, vagy egyszerűen elköltözik a család. Több kanizsai, zentai és adai szülőről is tudok, akik pontosan a színvonal csökkenése miatt választottak magyarországi középiskolát a gyermekük számára. Ez már nem egy elméleti veszély. Ez egy zajló folyamat.

Nem minden megszűnés pusztulás

Bár egy tagozat bezárása vagy összevonása drasztikusnak hangzik, a dolognak van egy másik, rendszerszintű olvasata is. Ha egy alig életképes, néhány fős középiskolai tagozat megszűnik vagy összeolvad egy másikkal, az első pillantásra veszteség: egy tanár normát veszít, az iskola szakot veszít, a településen kevesebb lesz a papíron létező lehetőség. Rendszerszinten nézve azonban ugyanez a felszabaduló tanári kapacitás máshol létfontosságú lehet. Például azokban az általános iskolákban, ahol évek óta nincs valódi matematika-, fizika- vagy kémiatanár, és a tárgyakat végzettségtől függetlenül oktatják. Nem minden megszűnés pusztulás; van, ami átszervezés. Esély arra, hogy a középiskolában mesterségesen életben tartott minitagozatok helyett az általános iskolában végre szaktanár tanítsa a gyerekeket.

Az MNT-választások előtt éppen ezért elengedhetetlen ezt a kérdést beemelni a közös gondolkodásba. Nem bűnbakokat keresve, és nem azzal vádolva bárkit, hogy szándékosan rosszat akart a vajdasági magyar oktatásnak. A jelenlegi helyzet egy hosszú ideje halmozódó demográfiai, szakmai és intézményi probléma következménye. De éppen ezért kellene, hogy az újonnan megjelenő szervezetek és jelöltek ne csak általánosságokban pufogtassák az oktatás fontosságát, hanem erre a kényes kérdésre is adjanak egyenes választ.

Érdekelne, hogy a vajdasági magyar közéletben most formálódó alternatívák hogyan látják ezt a dilemmát. Továbbra is az a cél, hogy minden meglévő tagozatot mindenáron megtartsunk, létszámtól és minőségtől függetlenül? Vagy el tudunk végre jutni oda, hogy a magyar oktatásra ne csupán mennyiségi, hanem kőkemény minőségi kérdésként is tekintsünk?

Jó lenne tudni, hogy az új (és a régi) szereplők vállalnák-e az osztálylétszámok, a beiratkozási ponthatárok, a záróvizsga-eredmények és a tanárhiány nyilvános, szakmai elemzését. Lenne-e bátorságuk kimondani: a magyar oktatás nem attól erős, hogy papíron mindenhol létezik magyar tagozat, hanem attól, hogy azokban a tagozatokban valódi tudás, valódi elvárás és valódi szaktanári háttér van. Lenne-e bátorságuk olyan megoldásokról is beszélni, mint a településenként arányos, esetleg rotáló rendszerben történő racionalizálás, ha ezzel hosszú távon egy sokkal életképesebb magyar oktatás jöhet létre?

Ezzel az írással nem kész válaszokat akarok adni, csupán azt szeretném elérni, hogy erről végre érdemben beszélni kezdjünk. Mert a végső kérdés nem az, hogy papíron hány helyen létezik magyar tagozat. A végső kérdés az, hogy a vajdasági magyar gyerekek valódi, versenyképes tudással kerülnek-e ki az iskolapadból.

Dr. Kőrösi Gábor