A „Szarajevó Szafari” legendája

A balkáni háborúk történetében kevés olyan eset akad, amely annyira tökéletesen megfelel a modern média igényeinek, mint az úgynevezett „Szarajevó Szafari”. Gazdag nyugatiak érkeznek a háborús Boszniába, pénzt fizetnek azért, hogy szerb állásokból civilekre vadásszanak, majd elégedetten hazarepülnek. A történet egyszerre hátborzongató, filmszerű és politikailag is rendkívül kényes, hogy kitűnő thriller legyen belőle. Van vele azonban egy probléma: hogy nemigen van rá bizonyíték.

A „Szarajevó Szafari” legendája az elmúlt másfél évben végigsöpört a regionális és nemzetközi sajtón. A történet szerint a boszniai háború idején főként olasz, de más nyugati országokból érkező tehetős kalandorok rendszeresen felkeresték a Szarajevót körülvevő szerb állásokat, ahol komoly összegekért cserébe civilekre lövöldözhettek.

A balk.hu a belgrádi Vreme összefoglalója alapján készült cikke szerint a sztori alapját egy dokumentumfilm, valamint két könyv adja. Az egyik szerző az olasz Ezio Gavazzeni, aki az elmúlt időszakban számos interjúban beszélt az állítólagos eseményekről, és még a milánói ügyészségnél is próbálta elérni, hogy hivatalos eljárás induljon az ügyben. A másik könyvet a horvát Domagoj Margetić írta, aki a térségben elsősorban botrányos állításairól és összeesküvés-elméleteiről ismert. Csakhogy az utóbbi hetekben megjelentek azok a hangok is, amelyek szerint az egész történet inkább a modern média működéséről, mintsem a boszniai háborúról szól.

A történet egyik legélesebb kritikáját Michael Martens, a Frankfurter Allgemeine Zeitung délkelet-európai tudósítója fogalmazta meg. Martens több mint húsz éve követi a volt Jugoszlávia térségét, és nemrég arról írt, hogy a „Szarajevó Szafari” története a sajtó szakmai kudarcának is tekinthető.

Martens ezért megkérdezte az egyik legismertebb Balkán-szakértőt, Tim Judah brit újságírót, aki a boszniai háború idején a The Times és az Economist tudósítójaként dolgozott a térségben. Judah a kilencvenes évek elején Belgrádból tudósított a jugoszláv háborúkról, később pedig a Balkán egyik legismertebb nyugati szakértőjévé vált.

Azt mondta, nem tudja teljes bizonyossággal kizárni, hogy a háború alatt esetleg előfordult egy-két elszigetelt eset, amikor valaki ilyen céllal érkezett a frontra. Arról azonban soha nem hallott, hogy mindez szervezetten, rendszeresen és jelentős léptékben történt volna. Szerinte elképzelhetetlen, hogy ha ilyen jelenség valóban létezett, arról ne tudtak volna a helyszínen dolgozó újságírók, ENSZ-alkalmazottak, humanitárius szervezetek vagy akár a hágai törvényszék nyomozói.

Judah szerint a történet több részlete már első hallásra is problémás. Külön kiemelte azokat az állításokat, amelyek szerint Triesztből rendszeres járatokkal érkeztek volna a „vadászok” Belgrádba. A brit újságíró szerint ilyeneket csak olyan emberek írhatnak le, akik nem ismerik a korszakot, hiszen a nemzetközi szankciók miatt a belgrádi repülőtér akkoriban gyakorlatilag zárva volt a nemzetközi polgári forgalom előtt.

Martens, aki a kétezres évek eleje óta tudósít a Balkánról, egy közösségi médiás bejegyzésében azt írta, hogy az olvasó választhat: vagy hisz Tim Judahnak, a Balkánt harminc éve kutató, nemzetközileg elismert újságírónak, vagy pedig egy olyan olasz írónak, aki nem ismeri a régiót, illetve egy horvát szerzőnek, akinek saját hazájában sincs különösebb szakmai hitelessége.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a szarajevói ostrom alatt ne követtek volna el súlyos háborús bűncselekményeket. Az ostrom közel négy éven át tartott, és több mint tizenháromezer civil halt meg szerb mesterlövészek és tüzérségi támadások következtében.

A vita most arról szól, hogy valóban létezett-e egy szervezett, pénzért működtetett „embervadász-turizmus”. Jelenleg úgy tűnik, hogy a történet legfontosabb állításait továbbra sem támasztják alá ellenőrizhető bizonyítékok. Viszont tökéletesen illeszkedik a mai média logikájába, ahol egy jó történet sokszor gyorsabban terjed, mint ahogy a bizonyítékok előkerülhetnének.

Fotó: Pixabay