Törött, tekert vagy mindkettő

Döbbenetesen nagy százalékban voltak korábban sérülve a Szerbiába importált használt autók a Szabad Magyar Szó cikke szerint, és ez a tény aligha cáfolja azt a közkeletű vélekedést, miszerint a Nyugat szeméttelepe vagyunk már nagyon hosszú évtizedek óta.

A szerbiai (de a magyarországi se jobb!) járműfenntartási kultúrát akárcsak érintőlegesen is ismerő személynek aligha lehetne a szemére vetni, hogy anyagi lehetőségeihez mérten inkább a külföldről behozott autók iránt érdeklődik, mint ugyanazért a pénzért a hazai, kráterekkel szabdalt utakon szétrázódott, kendács módszerekkel életben tartott lomok iránt (tisztelet a kevés kivételnek), mondván, hogy kint legalább járhatóak az utak és szigorúbbak a műszaki vizsgák feltételei, tehát valami minimális egybenlétre még a legolcsóbb autó esetében is számíthat az ember.

Az említett cikk nem tér ki rá, pedig elég fontos részlet lenne, hogy ezek a külföldről behozott autók döntő többségükben itteni autóplaccokon kerülnek értékesítésre, és hát (tegyük a kezünket a szívünkre) melyik kereskedő nem szeret nagy árréssel dolgozni?

Persze, hogy csak a sérült autókat lehet kint nagyon olcsón (esetenként rossz vas árában) megvenni, és aztán kipofozva, óráját visszatekerve, itthon (a vételárához képest) drágábban értékesíteni! Nincs semmi új a nap alatt. Aki csak egyszer is racionálisan végiggondolja, hogy két ugyanolyan évjáratú, nagyjából azonos futású és felszereltségű autó hogyan kerülhet nálunk, vám és a papirológia után, a kereskedő szállítási költségeivel és hasznával terhelve ugyanannyiba, mint egy német városban, annak teljesen világossá válik a matematika.

Természetesen szó nincs arról, hogy az autóplaccokon árult összes autót be kellene zúzni, mert egytől egyig tákolt, életveszélyes korhadványok, de mindenképpen nagyobb az esélye annak, hogy nem a valós állapotuknak megfelelő összeget fogjuk kicsengetni értük a kasszánál. Az pedig, hogy ezeknél a kereskedőknél 170 ezernél többet futott járgányt szinte találni sem lehet, már önmagában nonszensz. Előttem már sokan megénekelték, hogy az alacsony(nak hazudott) kilométeróra-állás rendkívül meghatározó tényező a legtöbb vásárló számára (átlagemberekről beszélünk, nem a menedzserekről), pedig hát…

Amikor két éve a (korából fakadóan muzeális minősítésre is már bőven megérett) bontószökevényem helyére egy „fiatal” (10+ éves) dereglyét vadásztattam egy erre szakosodott ismerősömmel a sógoroknál, az egyik keresési feltételem tudatosan a 250 ezer kilométer körüli futás volt (túl azon, hogy melyik gyártó melyik blokkja kerregjen a motorháztető alatt – mert arról azért volt konkrét elképzelésem, ahogy a karosszéria kialakításáról is).

Először is elmondtam neki, hogy milyen típusban gondolkodok, és hogy mekkora keretbe kellene beleférni, ha lehet (spoiler: nem lehetett). Ezek után ő nézett szét az osztrák használtautós hirdetőoldalakon, és nekem már csak azokat a hirdetéseket küldte át, amik szerinte megérik a személyes megtekintést (tényleg jó vételnek tűnt mind). Miután ezekből felállítottam egy prioritási sorrendet, ő felkerekedett, hogy kint végigjárja őket élőben. Videóhívásban mondta el a helyszínen az adott autóval kapcsolatos benyomásait a próbakör után, és az általa észrevett (és a hirdetésben nem részletezett) hibákat is, én meg dönthettem, hogy kell, vagy hagyjuk, menjen inkább tovább a következőre. Részéről rá volt erre szánva 1-2 nap, és nyilván nem ingyen csinálta. Röntgenszeme neki sincs, de más volt a viszony közte meg köztem, mint egy nepper és köztem lett volna: nem fűződött érdeke ahhoz, hogy mindenáron megvegyem az adott autót, hiszen neki így is, úgy is ki lett volna fizetve a szolgáltatása. Na de vissza a futott kilométerekre!

Abból indultam ki, hogy ha negyedmillió bevallott és szervizkönyvvel is igazolt kilométer után se füstöl, prüszköl, dadog, normális a fogyasztása, az útról se akar leesni, és meg is áll, ha kell, akkor arra az autóra költöttek is, nem pedig csak tankolták. Minimum ugyanennyi kilométer az itthon árult import autók nagy részében is benne van, úgyhogy miért is csapnám be magamat? Miért olyantól vennék, aki eleve hazudik a kilométeróra állásáról (és akkor már jó eséllyel minden másról is)? És persze azzal is számoltam, hogy majd nekem is kell azért rá költenem, ha a kifogástalan műszaki állapot és a maximális megbízhatóság a cél, nem pedig puszta túlélés, szigetelőszalaggal és gyorskötözővel (vagy ahogy a szerb mondaná: štapom i kanapom) áthidalva a problémákat két műszaki vizsga között. Reálisan nézve: ha nem lenne időszerű egy csomó kopó/fogyó alkatrész cseréje egy használt autón, akkor a legtöbb esetben el sem adnák (és akkor hol vannak még a komolyabb, elsőre meg nem mutatkozó hibák, amikről minden eladó mélyen hallgat…).

Alapvetően nem bizonyult rossznak a logika: egyedül a kissé komplikált klíma (teljes) rendbetétele volt egy illegális vesetranszplantációhoz mérhető, lelkileg is megrázó összeg, de azon kívül semmi más komolyabb meglepetés nem volt pakliban. Másként fogalmazva: az az autó (kinti) vételárát súroló összeg, ami időszerű és megelőző javítások, karbantartások, apróbb sárvédőrozsdásodások szanálása címén rá lett locsolva a járgányra, tulajdonképpen be volt kalkulálva a részemről. Nem örömmel, de hideg fejjel.

Esetemben ez valójában úgy nézett ki, hogy vásárlás után mentem vele egy próbakört (szó szerint), majd átadtam egy profi autószerelő barátomnak a kulcsát, és mondtam neki, hogy szabad a pálya, cserélj mindent, amit a sajátodon kicserélnél, ha ilyen állapotban lenne, mint ezen – ő meg nem szívbajoskodott, össze is írt gyorsan-frissen két A4-esnyi tételt.

És bár kétségtelenül szét lehetett volna húzni mindezt 1-2 évre is akár (és közben végig azon idegeskedni, hogy kilyukad a sózott utak miatt korrodált hűtő, egyszer csak hirtelen nem forgat a hétéves akksi, vagy a bizonytalankodó termosztát miatt hidegben nem melegszik fel munkahőmérsékletre a motor, nálam meg pont nincs egy üres pizzás doboz, amit begyűrhetnék a hűtőmaszk mögé), úgy voltam vele, hogy habár most nagyon fáj, és bizony nagyon sokat kellett minden egyes ráköltött dinárért dolgozni, de minél hamarabb esünk túl rajta, annál hamarabb felejtem el az egészet, és annál rövidebb ideig mérgezi a hangulatomat a tudat, hogy

milyen brutál drága egy „hobbi” manapság az autózás

(és akkor még csak nem is a luxus kategóriáról beszélünk, hanem mondjuk a középkategória legaljáról, vagy inkább az alsó kategória tetejéről).

Mindenesetre azóta 25 ezer közös kilométeren vagyunk túl (két nyaralást is beleértve, ami mindig para egy kicsit, mert nem ugyanakkora logisztikai tehertétel az otthontól 50 kilométerre vagy 500 kilométerre lerobbanni), szóval még nagyon messze vagyunk az előző négykerekűmmel gurult negyed millió kilométertől, de egyelőre nagyon hálásan köszöni szépen a technika a törődést, működik mint a svájci óra.

Rövidke történetem egyáltalán nem a „jól járás” vagy a „tuti vétel” tipikus esete (attól én nagyon messze járok), hanem a financiálisan konzervatív, racionális, kockázatokat minimalizáló, érzelmeket mellőző, de műszakilag igényes hozzáállás gyakorlati igazolása.

Semmi extra, csupán a szerencsefaktor lehető legnagyobb mértékű kizárása, kósza álmok kergetése nélkül, titkon remélve a legjobbat, de fegyelmezetten felkészülve a legrosszabbra. Annak a józan belátása, hogy nincs ingyen ebéd (sőt, valójában olcsó ebéd sincs, mert annál vagy a kanál fog hiányozni, vagy a tányér, vagy az étel).

Nem arról beszélek, hogy hogyan kell beletenyerelni a tutiba, hanem hogy hogyan lehet az elfogadhatót a legkevesebb gyomorgörccsel és idegeskedéssel elérni. Ha korlátozottak a lehetőségeid (és a legtöbbünknek azok) és nem vagy a szerencse fia (és legtöbben nem vagyunk azok), akkor ne engedd, hogy az érzelmeid befolyásolják a döntéseidet.

Mert egy autó megtetszhet első ránézésre is, egy autót meg is lehet szeretni, sőt, a végén meg is lehet siratni.

De az autó mindezekről az érzésekről semmit nem tud, és nem is érdeklik. Ő az, ami: egy rendkívül összetett szerkezet, aminek a működését KIZÁRÓLAG a fizika törvényei határozzák meg. Más szóval: a műszaki állapota, semmi más.

Ezt a hozzáállást természetesen nem én találtam ki. És valószínűleg semmi újat nem mondok azzal, hogy bármilyen középkorú autót is veszel, úgy kalkulálj, hogy az a vásárlás után is még bőven kérni fog tőled, ha komolyan gondolod a hosszú távú használatát.

A pár ezer euróért árult, csodálatos módon csupán 170 ezer kilométer körül futott autó pedig törve volt, az hétszentség.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy tuti rossz vétel, mert a kinti szervizórabérek mellett nagyon könnyen vágják rá egy szerkezetileg ép, de két karosszériaelemén kicsit mélyebben meghúzott autóra is, hogy gazdasági totálkár, közben meg itthon pár száz euróból tényleg hibátlanul helyre lehet állítani, bár egy ilyennek az eladási ára is feljebb lesz pozicionálva. Már csak ezért is érdemes egy szerelőt vinni magaddal, mert ő sokkal többet fog mindebből látni mint te, vagy a mindenhez nagyon értő, rokkantnyugdíjazása előtt a Severben dolgozó nagybátyád, aki önként ajánlkozik a szakértői szerepre, és olyan keresztkérdésekkel próbálja zavarba hozni a minden hájjal megkent eladót, mint például hogy milyen olajat tettek bele (amire a válasz az lesz, hogy: gyárit).

De a nepper saját anyja sírjára való esküdözése mellett úgy menj el, mint a szerbek a török temető mellett.

S:B