Benjamin B. Ferencz, az utolsó élő amerikai ügyész, aki a nürnbergi perek egyikét vezette, 97 évesen is joggal-tollal harcol az emberi jogokért: „A szuverenitás abszurdum, mindannyian egy bolygón élünk, egyedül senki sem boldogulhat!”
Százötven fekvőtámasz után fogadott egy verőfényes decemberi délelőtt, kelet-floridai szerény otthonában a 97 éves Ben Ferencz, az utolsó élő amerikai katonai ügyész, aki több, mint hetven éve harcol a háború ellen a jog fegyverével: „Jogot, ne háborút!” Ez a jelszava, amivel a zászlajukon a világ számos pontján tüntettek már áldozatok és békeharcosok a kis és a nagy háborúk ellen. Ben nem kíméli saját hazájának a vezetőit sem: háborús bűnösnek nevezi, többek között, George W. Bush volt amerikai elnököt is a 2003-ban indított ok nélküli iraki háború miatt.
Ferencz úr életútja („Szólítson csak Bennek!” – figyelmezteti a látogatót) nemcsak az évek számával mérve volt hosszú 1920 márciusának elcsatolt Temesvárától a mai Floridáig: „Nővérem ugyanabban az ágyban született, mint én – meséli –, csak másfél évvel korábban, még magyar állampolgárként. Én viszont már romániaiként. Egyben azért mindkét állam egyetértett: egyformán gyűlölték a zsidókat. Szüleim erre gyorsan rájöttek, és tízhónapos meg kétéves babájukkal útra keltek Amerikába, a legolcsóbb hajójeggyel, ami kapható volt.”
Kétkezi munkás fiaként Ben ösztöndíjjal jutott el a Harvard Egyetem jogdiplomájáig, aminek kézhez vétele után azonnal jelentkezett háborús szolgálatra. Közkatonaként szállt partra Normandiában, végigharcolt még négy nyugat-európai csatát, majd ott volt a németországi koncentrációs táborok felszabadításánál. Két év alatt közkatonából ezredessé avanzsálva – egyetlen nap tárgyalótermi tapasztalat nélkül, 27 évesen – az Egyesült Államok hadbíróságának nevében Nürnbergben halálos ítéletet kérhetett az SS „bevetési osztagainak” 24 tábornokára és tisztjére. (Két vádlott meghalt az ítélet kihirdetése előtt, tizenhármat halálra ítéltek, az utóbbiak közül négyet ki is végeztek, a többiek esetében hosszabb-rövidebb börtönre módosították az ítéletet.)
–Az, aki nem látta a háború borzalmait, aki nem járt a koncentrációs táborokban, akár csak azok utolsó napjaiban, az fel sem foghatja mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket én átéltem – emlékezik vissza Ben háborúellenes tevékenységének első hónapjaira. Győztes amerikai katonaként és George Patton tábornok stábjától kapott ügyészi megbízatással a zsebében is úgy érezte, hogy „megjárta a poklot”, és amit látott, attól meg kell szabadítania a következő nemzedékeket.
Ferencz tíz évig dolgozott Németországban a rehabilitációs programok felállításán és egyes nemzetközi kárpótlási egyezmények kidolgozásán, majd – Gertrúd nejével és négy gyermekükkel visszatért az Államokba. „Szerencsés voltam, hogy magyar lányt vettem feleségül, soha nem veszekedtünk, ezt mindenkinek melegen ajánlom!” – szúrja be a háborús történetek sorába magánélete fontos részletét. Gertrúd asszony most 98 éves, súlyos beteg, de Ben személyesen ápolja: „Egész életemben gondot viselt rólam, én most ezt 71 évnyi házassággal a hátunk mögött megpróbálom visszaadni és meghálálni.”
A vietnami háború azonban eltérítette a jól fizető magánpraxistól és újra háborús bűnökkel kezdett foglalkozni. Amikor senki nem hitt abban, hogy a nagyhatalmak valaha is beleegyeznek a háborús bűnökkel foglalkozó nemzetközi bíróság felállításába, akkor ő mégis hozzáfogott.
–Amikor Amerika egyetemistáit küldte Vietnamba, hogy ott ki tudja, milyen céllal másik egyetemistákat gyilkoljanak, nagyon sokan közülük azt üzenték az elnöknek: „Hell no, we won’t go!” („A pokolba is, nem megyünk!”) Inkább mentek az utcára tiltakozni meg Kanadába a behívó elől. Ezt nevezem én az utca hatalmának. A fiatalok hatalmát… Többször tartottam előadást West Pointban [az amerikai szárazföldi erők akadémiáján] és más katonai akadémiákon, és álló ovációban részesültem, amikor azt mondtam a kadétoknak: nem akarom, hogy hullazsákokban vagy végtagok nélkül jöjjenek vissza. Azért csinálom, amit csinálok.
Ben évtizedekig dolgozott a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításán, könyvei a háborús bűnök nemzetközi kodifikálásával foglalkoznak. A nemzetközi agresszió definiálása: Egy lépés a világbéke felé (1975). A bíróság felállítására csak 2002-ben került sor. Az Egyesült Államok aláírta ugyan az 1998-as római egyezményt, de az ifj. Bush-kormányzat nem cikkelyeztette azt be.
Ben hozzájárulását a Büntetőbíróság megalapításához azzal ismerték el, hogy őt kérték fel 2011-ben a bíróság első perében a vád záróbeszédének megtartására Thomas Lubanga Dyilo kongói hadúr ügyében, akit kiskorú gyermekek verbuválásával és felfegyverzésével vádoltak.
Benjamin Ferencz sétány Hágában – békeaktivisták a névadóval (Ben Ferencz családi archívumából)
Hága polgármesteri hivatala viszont azzal köszönte meg Ben munkásságát, hogy a Büntetőbíróság épületéhez vezető sétányt tavaly áprilisban róla nevezték el Benjamin Ferencz ösvénynek (Benjamin Ferenczpad).
Amikor valaki borúlátóan megfogalmazott kérdést tesz fel Bennek a háború meg a héborús bűnök üldözésének jövőjét illetően, ő megalapozott derűlátással válaszol:
–Az én jelszavam és három tanácsom: Soha ne add fel! Soha ne add fel! Soha ne add fel! Ez hajt mindmáig, ez ad erőt. Mert óriási haladást tapasztaltam. Amikor a Nürnbergi Perek után úgy éreztem, hogy állandó bíróságra lesz szükség, sokan megpróbáltak eltántorítani, mondván, hogy annak esélye sincs. Én meg azt válaszoltam, hogy valószínűleg igazuk van. De én akkor is megpróbálom, mert meg sem próbálni a bűnrészességgel egyenlő. És ha megpróbálom, de nem megy, hát legalább kicsit feljebb toltam az ügyet a hegyre, mások meg majd onnan folytathatják. És majd egyszer elérjük a célt: vagy világbéke lesz, vagy nem lesz világ!
Ferencz úr nyilvános levélben ítélte el az Obama-kormányzatot is Oszama bin Láden helyszíni kivégzése miatt. Szerinte még egy tömeggyilkossággal gyanúsított ember illegális és jogon kívüli meggyilkolása is aláássa a demokráciát. Ő kizárólag a jog fegyverével harcolna a legsúlyosabb háborús bűnök ellen is, méghozzá úgy, hogy magát a háborút helyezze az emberiség törvényen kívülre.
Arra a megjegyzésre, hogy miként lehet folytatni a nemzetközi jog fejlesztését, Ben elutasítja a pesszimizmust. A tehetetlenség látszata abban az álláspontban nyilvánul meg, hogy könnyű volt a II. világháború után a német vezérkar felett ítélkezni, hiszen mind az emberi szenvedések hihetetlen mennyisége, mind a győztes szövetségesek mindenhatósága lehetővé tette azt, hogy különösebb kételyek nélkül, több évtizedes vajúdással szülessenek meg az ítéletek – mint ahogy a délszláv háborúk ügyében felállított bíróságon is történt. Ben szerint viszont eddig elértekre kell építeni és a nevelésre fektetni a legnagyobb hangsúlyt:
–Apró gyerekkorban kell kezdeni az agresszió elutasítására való nevelést: az óvodákban, a templomokban, a zsinagógákban. Az embereknek előbb-utóbb be kell látniuk, hogy a háború népirtáshoz vezet. Hogy amit az én életemben oly sokan annyira dicsőítettek, az erőszak bűnös dolog és abszolút elfogadhatatlan.
–Egy amerikai tábornok mesélte nekem évekkel ezelőtt, hogy a világ bármely pontjáról elvben ki lehet oltani a villanyt az ellenség területén. Akár tenyérbe simuló mobil eszközökről is. Hát akkor mire várunk? Ha bárki bárkit a halálba küldhet, akkor az egyetlen megoldás, hogy olyan akadályokat támasszunk ennek az útjába, amelyeket senki sem képes leküzdeni.
A mindössze 150 cm magas (vagy inkább alacsony) Ben hatalmas tapasztalatára és végtelen derűlátására alapozva mondja, hogy minden lehetséges, csak akarni kell:
–Az agresszió borzalmas bűn. Egész városok megsemmisítése, ártatlan emberek és gyermekek legyilkolása, akiket nem is ismerünk, rettenetes bűntény. Semmilyen körülmények között nem lenne szabad megengednünk az ilyesmit. Létezik a jog, vannak bíróságok, csak még a megkövetelt viselkedési normák kikényszerítésére nincsenek elég hatékony eszközeink. Ez még hiányzik, de ne adjuk fel! Meg kell nyernünk a civilizációs katasztrófa elleni harcot.
Ben azon is dolgozik, hogy az emberek belássák: Egy a bolygó, mindannyian ugyanabban a lélekvesztőben evezünk a világmindenségben. Planethood (talán Egybolygónak lehetne frodítani) c. könyve éppen erről szól:
–A szuverenitás abszolút túlhaladott, sőt abszurd fogalom – ez a mondat angolul még hatásosabb: Sovereignty is absolutely obsolete and even absurd. –Ma már semmit sem tehetünk a másik nélkül: nem ülhetünk repülőre úgy, hogy különböző államok hatóságai részt ne vegyenek a biztonságos légiforgalom szavatolásában. Nem tudunk kommunikálni anélkül, hogy a globális hálózatot igénybe ne vegyük. Akármihez nyúlunk, egész sor nemzet részesedése bele van építve.
Annyira egyértelműek ezek a gondolatok egy olyan ember szájából, mint Ben Ferencz, aki „megjárta a poklot és visszajött onnan”, hogy bennünket, többieket eltérítsen az oda vezető útról. És mégis, oly sokan vannak, akik a családjuk, törzsük, nemzetük, vagy államuk feletti hatalom mámorában inkább elszigetelnék az alattuk élőket/tengődőket, mintsem belássák, hogy „egybolygó”, egy faj, egy emberiség vagyunk. Hogy lehet ezen az állapoton segíteni?
–Számtalan kitüntetést kaptam életemben, ami megtisztelő, de engem nem azok érdekelnek, hanem a legfőbb bíróság, a közvélemény ítélőszéke. És éppen ez az a pont, ahol ti is és mindenki hozzátehet valamit a haladáshoz. A Sajtószabadság Alapítvány is: vegyétek át a stafétát és fáklyaként világítva adjátok tovább az új nemzedékeknek: rájuk is szükség lesz, míg el nem érjük a célt, hogy visszalépjünk egy globális katasztrófa széléről. A világ bármelyik pillanatban felrobbanhat, de akkor is látnunk kell egy fényesebb jövőt. Mindössze három tanácsom van: Soha ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel!
Ben Ferencz floridai otthonában, 2017 decemberében (Fotó: Purger Tibor/SZMSZ)
