Tegnap este találkoztam Gregor Mayerrel, német újságíróval, aki az utóbbi egy-két hónapban keresztül-kasul utazta a Balkánt. Sehol semmiféle tartós megoldás. Montenegró, Bosznia, Szerbia és Koszovó… Állandó perpatvar Horvátországgal. Aleksandar Vulin a szerbiai Nemzetbiztonsági és Hírszerzési Iroda igazgatója pár hónappal ezelőtt fasiszta kormánynak nevezte az EU-tag horvát kormányát.

A hangulat háborús, bár Gregor szerint a közeljövőben nem kerül rá sor. Igen, elismerem, ezek a szegény országok arra valók, hogy vásárolják a fegyvereket, mivel így készülnek az „örök békére”. Akadnak, akik be akarják vezetni a kötelező katonai szolgálatot. A közhangulat arról szól, hogy valami készülődik valaminek történni kell, mert az uralkodó rétegek attól tartanak, hogy fogytán lesz a „belső ellenség” és akkor kénytelenek lesznek tetemre hívni a „külső ellenséget”.

Furcsa jelenség, a jelenlegi ingatag békét a „belső ellenség” léte garantálja. Amig a belső ellenség megkonstruálható, addig nem lesz új háború. Aztán szóba került az elmúlt évtized legnagyobb magyar nemzeti drámája, a kisebbségben élő polgárok tragikus fogyatkozása. Ez már nem kisebbségi, hanem magyar nemzeti ügy.

A NER-ideológusok hallgatnak, nem tudnak vagy nem akarnak válaszolni arra a kérdésre, hogy miért éppen a NER-időszakban került sor az eddigieknél jóval nagyobb népességfogyatkozásra, holott a támogatás megsokszorozódott. Hallgat a Mi Hazánk nevű kormányközeli párt is, úgy látszik, fontosabbnak tartja az LGBT populáció elleni küzdelmet. Igaz, hallgat az ellenzék is, látszik, a magyar társadalom elfogadta a demográfiai fatalizmust. Maradunk mi – kétségek között. Egyik oldalon a pártpropaganda másikon a valóság, többek között a vajdasági magyarság vészes fogyatkozása. Visszatekintek a naplójegyzeteimre, 2000 után Kassandra módjára állandóan visszatértem a baljós jelre.

Most beköszöntött a végelszámolás ideje. Számos magyarázata van a tragikus népességfogyatkozásnak, köztük olyan is, amit nem tehetünk jóvá, legfeljebb némileg ellensúlyozzuk. Az egyik a posztkommunista rendszerek nemzetállami eufóriája. Ha magyarázatot találunk ennek feltűnésére, akkor is el kell ismernünk, hogy ez az eufória traumatizálja a nemzeti kisebbségeket.

Holm Sundhaussen német történész már a rendszerváltás után figyelmeztetett: „Mind a szocializmus előtti, mind pedig a szocializmus utáni alkotmányok merev centralizmusukkal emelkednek ki”. Ez a centralisztikus nemzetállami ideológia, folytatta, az eredetnacionalizmuson alapuló nemzetállam, a „szerb világ”, ahogy az egyik szerbiai politikus mondja, kisebbségellenes még akkor is, ha nem represszív. Létezik azonban nemzetállami represszív tolerancia is. A másik előidéző, amit nem tudunk megoldani, ez pedig az áldatlan szerbiai gazdasági állapotok. Talán jobb volna ezt reálisan ecsetelni, nem pedig propagandisztikusan fényesíteni. Az igazság gyógyít és erősít, de ha az igazságot elnyomja az álságos és hamis propaganda, akkor a felháborodott polgár könnyebben veszi a vándorbotot.

Nagy szerepe van az egyre erősödő erőszakkultusznak is. Éppen a napokban történt egy kirívó eset. A szerb kormány rendkívüli úton ösztöndíjat biztosított két szarajevói lánykának, akik Ratko Mladić háborús bűnöst dicsőítették és helyeselték a srebrenicai népirtást, olvasom. Aki becsülettel akarja leélni az életét, az ennek hallatára fogja a vándorbotot és távozik, vagy fogcsikorgatva marad és reménytelenül vállalja az abszurd hivatást. Tudok számos vajdasági magyar fiatalról, akik nem divatból, ahogyan egyik-másik fejes állítja, hanem ilyen becsületből távoztak. Létezik egy harmadik magyarázat is, amiről kockázatos szólni.

A VMSZ-nek is szembe kellene nézni saját felelősségével, akkor is, ha nem a szándékával akadnak problémák, hanem a hozzáállásával. A mai világban korszerűbb, életképesebb nemzetpolitikát kellene érvényesíteni. Érkeztek az egyre tetemesebb anyaországi támogatások, nélkülük sokkal rosszabb lenne a helyzetünk, de ezek sem oldanak meg mindent. Helyben kell ténykedni egy pártnak, hogy „lakható” és barátságos közösséget építsen. Van egy harmadik tényező is, amely az értelmiségi tabutémák közé tartozik. Az értelmiség felelősségére gondolok. Könnyű a karosszékből a politikusokat bírálni, megérdemlik, de a bírálat akkor hiteles, ha önmagunkkal is szembenézünk. Az értelmiség nagy többsége az elmúlt két évtizedben hallgatott. A politikusok könnyen a fejünkre olvashatják, rendben van, mi tévedtünk, de miért hallgattatok ti? Nem mertetek kockáztatni? Tőlünk féltetek? Ugyan kérem!

Minden jelentősebb európai értelmiségi szerint az értelmiségi hivatása a kockázatvállalás. Akkor miért nem fogadtátok meg az európai szellemiséget? Jó, rendben van, egyik-másik megjárta, az általunk pátyolgatott kiadók nem adták ki könyveiket, vagy nem nyerte el a megérdemelt munkahelyet, mert a párttagoknak tartottuk fenn, de legfeljebb egytucatnyi esetről tudtok jelenteni. Ez nem teszi ki az értelmiség 10 százalékát sem.

Lehet, hogy ezt nem illik emlegetni, de egy biztos, a vajdasági magyar értelmiség nem járult hozzá a helyi értékek megbecsüléséhez. Többen a maradók közül Vajdaságon kívül jobban prosperáltak (ami a maradás eszméjét hitelesítette), mint a saját szülőföldjükön. Tehát a politikusok imígyen válaszolhatnak: Nem voltatok képesek összetartó értelmiségi közösséget teremteni, akkor hogyan lennétek képesek közösségalkotó szellemet ápolni?

Igaz, vannak tehetséges, jó képességű írók, művészek társadalomtudósok, de ezek képtelenek voltak szellemi elitté szerveződni. Olyan, amelyről Bibó István irt az Elit és szociális érzék című tanulmányában.  „Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.”