A szakmai kockázatok összefonódnak a nemi alapú diszkriminációval Újságírói munkajogok a köz- és magánszektorban – a nők helyzete a szerkesztőségekben

A modern újságírás történelme viszonylag fiatal: a megszületéséhez szükség volt a nyomtatás feltalálásához és arra is, hogy a társadalom széles rétege tudjon olvasni. Bár a női olvasók számát erősen korlátozta az analfabetizmus, már a sajtótörténet kezdetén, a 17-19. században Európa szerte megjelentek a kifejezetten nőknek szánt, de férfiak által szerkesztett lapok, amelyekben az esetek jelentős részében férfiak írtak (női álnév alatt) divatról és „erkölcsös” viselkedésről.

A férfi újságírók túlsúlya ellenére a politikai újságírásban korán megjelentek a nők: 1848-ben a forradalom szele őket is megérintette, és a század végén kibontakozó feminista hullám a nők médiajelenlétét is erősítette.

A 20. század tragikus módon adott alkalmat arra, hogy a női újságírók bebizonyíthassák: a embert próbáló körülmények között is helyt tudnak állni. A haditudósítók között nem egy nő akadt, ilyen volt a fotós Gerda Taro, aki a spanyol polgárháború frontvonalában készítette mélyen megrázó felvételeit, Marguerite Higgins, aki tudósított a második világháborúról, a koreai háborúról és a vietnami háborúról, munkásságának az elismeréseként pedig Pulitzer-díjban részesült, és Lee Miller fotós, második világháborús haditudósító.

Az újságírónők helyzete Európában

Tavaly a nemzetközi nőnap alkalmából az Európai Újságíró Szövetség (EFJ) Nemi és Diverzitás Szakértői Csoportja (GENDEG) arra szólított fel minden szakszervezetet, médiacéget és újságírót, hogy tegyenek meg mindent az újságírónők egyenlő munkakörülményeinek és szakmai feltételeinek megteremtéséért Európa-szerte.

„Legutóbbi felmérésünk első eredményei rávilágítanak a médiában továbbra is fennálló nemek közötti egyenlőtlenségre Európában. Az újságírónőknek – különösen az anyáknak – továbbra is nagyobb akadályokkal kell megküzdeniük a karrierépítés során, és több diszkriminációt, valamint zaklatást tapasztalnak a munkahelyükön, mint férfi kollégáik. Még hosszú út áll előttünk, és az egész szektornak haladéktalanul radikális változásokat kell elindítania, különben hamarosan nem maradnak nők a döntéshozói pozíciókban” – nyilatkozta Elena Tarifa, a GENDEG elnöke.

Az EFJ 17 európai országban, nemzeti szakszervezeti tagjai körében 859 újságírót (360 férfit és 499 nőt) kérdezett meg munkatapasztalataikról, beleértve az egyenlőtlenséget, a diszkriminációt vagy az erőszakot.

Az eredmények szerint a karrierjük előrehaladásában nehézségekbe ütköző válaszadók 64%-a nő, a nők többsége (70%) úgy véli, hogy nem kap a férfiakkal azonos fizetést, és a nemük, szexuális irányultságuk vagy etnikai hovatartozásuk miatt diszkriminációt elszenvedő válaszadók 77%-a is nő.

A tanulmány megerősíti, hogy a nők az újságírásban aránytalanul nagyobb mértékben érintettek a zaklatás és a megkülönböztetés terén. Konkrétan az újságírónők sokkal nagyobb valószínűséggel tapasztalják a következőket, mint férfi kollégáik:

 

Típus                          Nők     Férfiak

Verbális bántalmazás 61%     47%

Diszkrimináció           36%     16%

Szexuális visszaélés    22%     2%

 

A visszaélésszerű viselkedés (amely magában foglal minden nemkívánatos formát, mint a fizikai erőszak, bullying, szexuális zaklatás, megfélemlítés vagy rasszizmus) leginkább a szerkesztőségekben jellemző (44%), ezt követi a terepmunka (30%) és az online tér (14%). Az érintettek 64%-a (többségében nők) nehéznek találta ezen esetek bejelentését.

A tanulmány szerint Európa-szerte egyre több újságírónő hagyja el a pályát vagy fontolgatja a kilépést. Ennek okai között szerepel a létbizonytalanság, a szakmai lehetőségek hiánya és a széles körben elterjedt szexizmus.

Ez a riasztó trend egy diszkriminatív környezet tünete: sok újságírónő vallott arról, hogy szakmai okokból lemondott az anyaságról, vagy éppen az anyaság miatt esett el karrierlehetőségektől. Sajnos egyes nőknek választaniuk kell az újságírói karrier és a családalapítás között.

„Ha nem vesszük komolyabban az egyenlőség kérdését, fennáll a veszélye, hogy a nők teljesen eltűnnek a – már most is kevés – vezetői pozícióból. Ez a helyzet közvetlen hatással van a tájékoztatás minőségére is. Meg kell szabadulnunk a túl sok szerkesztőségben jelen lévő nőgyűlölő kultúrától, és biztonságos közeget kell teremtenünk. Sürgetem a médiacégeket, hogy vezessenek be zéró tolerancia politikát” – mondta Ricardo Gutiérrez, az EFJ főtitkára.

Az EFJ felszólítja a médiacégeket, hogy dolgozzanak ki esélyegyenlőségi terveket és támogassák a nők vezető pozícióba kerülését.

Az újságírók és médiamunkások általános gazdasági és szociális jogai Szerbiában

A Szerb Köztársaság Kormánya 2020. január 30-i ülésén fogadta el a Szerb Köztársaság köztájékoztatási rendszerének fejlesztési stratégiáját a 2020–2025-ös időszakra, azaz a médiastratégiát, az újságírók és médiamunkások munkakörülményeihez és munkajogainak érvényesítéséhez kapcsolódó gazdasági jogokat azonban első alkalommal a 2023-as új köztájékoztatási és médiatörvény elfogadásakor ismerték el.

A 2024 végén és 2025 folyamán kirobbant tüntetések után világossá vált az újságírók veszélyeztetettsége, munkajogi helyzetük bizonytalansága, valamint a szerkesztők és a külső politikai tényezők jogellenes befolyásának elterjedtsége, ami gyakorlatilag megszünteti az újságírói munka autonómiáját, valamint az objektív, teljes körű és időszerű tájékoztatás elvét.

Ez azt jelenti, hogy öt évnyi alkalmazás után a médiastratégia legnagyobb része nem valósult meg az újságírók és médiamunkások gazdasági és szociális jogait érintő területeken – állapítja meg dr. Jovana Misailović és dr. Mario Reljanović 2026 februárjában közzétett, Az újságírók és médiamunkások gazdasági és szociális jogai című, az Európai Unió pénzügyi támogatásával készült elemzése.

A médiastratégia nevesített néhány fontos szakmai kihívást, de az állami szervek és intézmények nem foglalkoztak komolyan ezek elhárításával. Az elemzés szerint a legfontosabb problémák közé tartozik az ágazati kollektív szerződések hiánya, az újságírók bizonytalan munkaviszonyban való foglalkoztatása (ezek lehetnek jogszerűek, például határozott idejű munkaszerződés vagy együttműködés egyéni vállalkozó újságírókkal, de sok esetben a jogi lehetőségekkel való visszaélésről vagy teljesen illegális modellekről van szó), és a be nem jelentett munka, azaz úgynevezett „feketemunka”, ami továbbra is nagyobb mértékben van jelen az újságírói szakmában, mint más ágazatokban.

Ez a helyzet az újságírókat kiszolgáltatottá teszi, amit gyakran a függetlenségük és munkájuk önállóságának korlátozására használnak fel. Még a munkaviszonyban álló újságírók sem tudják mindig érvényesíteni a törvény által garantált jogaikat, különösen a korlátozott munkaidő és a munkahelyi biztonsághoz való jog tekintetében.

Az új médiatörvény elfogadásával az újságírókat munkajogi értelemben külön kategóriaként ismerték el. Külön fejezetet kaptak, amely a munkához való jogaikkal foglalkozik, és olyan új elemeket is bevezet a szerb munkajogba, mint például a „lecsatlakozáshoz való jog”, azaz a munkán kívüli elérhetőség megtagadása. Azonban a törvényszöveg kidolgozása során nem vették figyelembe a szakszervezetek összes javaslatát, így ez a lépés ugyan jó irányba mutat, de egyben hiányos is.

A médiaszektor szakszervezetei nem értek el jelentős sikereket az elmúlt időszakban: nem alakultak új szakszervezetek, nem kötöttek új kollektív szerződéseket az egyes médiumoknál, és a kollektív tárgyalás szinte teljesen a közszolgálati médiára korlátozódik, ami negatív hatással van a magánmédiában dolgozók jogaira.

Szerbiában az állam beáldozza az újságírókat

Mindent összevetve megállapítható: a médiastratégia hivatalosan kitűzött céljai nem valósultak meg, és mind szakmai, mind gazdasági-szociális értelemben romlott az újságírók helyzete.

Ami az újságírók munkajogi helyzetét és az ágazati szakszervezetek ténykedését illeti a médiastratégia csak papíron létezik – ezt állítja a Szabad Magyar Szónak nyilatkozva Darko Šper, a Függetlenség Kultúra, Művészeti és Média Ágazati Szakszervezet elnöke is.

-Az állam e tekintetben semmit nem tett ez alatt az öt év alatt, nem alakított munkacsoportokat a problémák megoldására, csupán két informális találkozó volt Dejan Ristić Ristic akkori tájékoztatási miniszterrel, amelyeken néhány szakszervezeti képviselő vett részt, de semmi sem történt: nem lett egyetlen országos reprezentatív munkáltató, a reprezentatív szakszervezetek továbbra is a saját munkáltatóikkal tárgyalnak közvetlenül.

Milyen különbségek vannak a köz- és magánmédiákban?

Nagyok a különbségek. A magánszektorban vannak olyan orgánumok, amelyek megtartották a független szerkesztéspolitikát, de ezeknek a szerkesztőségeknek nemigen van lehetőségük kollektív szerződések megkötésére, mert nincs stabil pénzügyi hátterük. Szerbiában négy médiumban van kollektív szerződés, ez a Szerbiai RTV, a Vajdasági RTV, a Kragujevaci RTV és a Magyar Szó.és ezek a kollektív szerződések nagyon jók. Sajnos ki vagyunk szolgáltatva az állam kegyének, például évek óta változatlan a tévéelőfizetési díj, emiatt nem tudunk például a Vajdasági RTV-ben fizetést emelni. Egy 30 dináros szimbolikus emelés a Vajdasági RTV-nek 25 milló dinárt hozna havonta, amivel meg lehetne emelni 900 alkalmazott fizetését. 1150 alkalmazottból kb. 500-nak az alapfizetése nem éri el a minimálbért.

2024 vége óta, amióta tartanak a tiltakozások, különösen kifejezésre jutott az újságírók fizikai, jogi és gazdasági kiszolgáltatottsága. Melyek a legnagyobb veszélyek és mi lenne a megoldás?

A kollektív szerződések rendelkeznek az újságírók biztonságáról is, de Szerbiában az állam az újságírókat beáldozta, senki nem tudja garantálni a biztonságukat munka közben. Sosem volt nagyobb nyomás az újságírókon, mint most, és az állam nem védi meg őket, sőt gyakran célpontokká teszik őket. Idő kérdése, hogy mikor válik áldozattá egy újabb újságíró – erre hívták fel a figyelmet azok, akik nemrégiben megemlékeztek Slavko Ćuruvija haláláról. Ennek a hatalomnak nem áll szándékában a változtatás, sőt a helyzet egyre rosszabb. Erre a skizofrén állapotra csak egy hirtelen fordulat hozhat megoldást – úgy, ahogy ez Magyarországon történt.

Milyennek látja a nők helyzetét a szakmában?

Részt veszünk egy nemzetközi projektben, amely az újságírónők helyzetével foglalkozik, akik gyakran kapnak fenyegetéseket a közösségi hálón, a terepen, de a munkahelyükön a munkatársaktól és feletteseiktől is, sőt szexuális zaklatásnak is ki vannak téve. Azt gondolom, hogy a mi szakmánkban a nőknek egyenlőbbeknek kell lenniük, mert nálunk például több a nő, mint a férfi – óvni kell őket, mert szerintem ők fogják megváltoztatni a világot.

Felborult arányok a médiában

A Belgrádi Egyetemen és más szerbiai felsőoktatási intézményekben az újságírás szakra évente több lány iratkozik be, mint fiú. A Belgrádi Egyetem Politikatudományi Karán, ahol a jövő újságíróit képezik, az elmúlt néhány évtizedben a beiratkozott nők és férfiak aránya követte az egyetemi és főiskolai beiratkozások általános országos trendjét. Szerbiában 2025-ben 25 367 nő és 18 931 fiú iratkozott be egyetemre.

2024-ben Szerbiában minden felsőoktatási intézményben és minden képzési szinten összesen 38 963 hallgató szerzett diplomát. A végzettek teljes számából 14 923 (38,3%) volt férfi és 24 040 (61,7%) nő.

Bár napjainkban már teljesen természetes, hogy nők újságírással vagy szerkesztéssel foglalkoznak, több nemzetközi és hazai felmérés szerint a nők továbbra is alulreprezentáltak a szakmában annak ellenére is, hogy több nő végez kommunikációs szakon, mint férfi.

A belgrádi Politikatudományi Kar által az EBESZ-szel és a norvég nagykövetséggel együttműködésben öt évvel készített, Az igazgatói és szerkesztői pozíciók nemi struktúrája a tájékoztatási médiában című kutatás szerint Szerbiában a szerkesztőségi alkalmazottak 63 százaléka nő, ám közülük mindössze 18 százalék tölt be főszerkesztői pozíciót. Egyetlen nyomtatott napilapnál sem találtak női főszerkesztőt, a sajtóban dolgozó nők százalékos aránya és a vezető pozícióban lévő női újságírók aránya közötti különbség egyértelműen jelzi a nők újságíráson belüli helyzetét.

A szerbiai szerb nyelvű napilapoknál ma kizárólag férfi főszerkesztők vannak, a politikai hetilapok közül a Nova Ekonomijának van női főszerkesztője. A szerbiai magyar sajtóban a Magyar Szó napilapnak van női főszerkesztője.

Szerbiában nincs sajtószabadság

Apró Lea újságírói pályafutását 2002-ben kezdte az újvidéki 021-es rádió kisebbségi csatornáján, a Mulitirádión, annak megszűnése után a Novosadska televízió magyar nyelvű hírműsorának lett a bemondója és szerkesztője. 2013-tól 2024-ig a Vajdasági Rádió és Televízió magyar szerkesztőségének a szerkesztője, 2024-től előbb az N1 televízió, majd az N1 hírportál riportere. 2024-ben a kisebbségi nyelveken tudósító újságírók legjobbjaként elnyerte a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének (NDNV) éves díját.

Dolgozott közszolgálati médiánál és privátnál is: miben más a kettő?

A legfőbb különbséget a közszolgálati média és a privát média között a munkamódszerben tapasztaltam. A Multirádióban nemzeti kisebbségi témákkal foglalkoztunk, öt kisebbségi és szerb nyelven tájékoztattunk, de egy szerkesztőség keretében, így nem voltunk „gettósítva” és a szerb ajkúakat is tájékoztattuk mindarról, ami érinti közösségeinket. A Novosadska televízióban városi témákkal foglalkoztunk, ritkán akadt alkalmam, hogy magyar vonatkozású témákat dolgozzak fel, mert rendszerint a szerb szerkesztőség anyagát használtuk, és ehhez kellet igazodnom.

A Vajdasági RTV-ben egy nagy rendszerbe kerültem, ahol a magyar szerkesztőség mellett 14 kisebbségi szerkesztőséggel készítettük az RTV 2 műsorát. Az N1 televízióban, majd az N1 hírportálján teljesen másfajta munka várt. Először dolgoztam tudosítóként és sokkal többet tartózkodtam a terepen. A riporterkedés mellett híreket írok, felvételeket és fényképeket is készítek a helyszínről, ami nagyobb felelősséggel is jár. Többnyire ideiglenes szerződéseim voltak, a Vajdasági RTV- ben is csak az utolsó négy évben volt határozatlan idejű munkaszerződésem.

Érzett-e pályafutása során hátrányos megkülönböztetést nőként akár a munkahelyén, akár a munkája során az alanyokkal?

Őszintén szólva, ritkán gondolkoztam erről. Ismeretes volt előttem, hogy a férfi újságírók gyakran jobban keresnek, mint a női újságírók, de ez nem csak a mi szakmánkra vonatkozik. Néhány esetben a riportalanyok másképpen viszonyultak hozzám azért, mert nő vagyok, de ezt mindig gyorsan és hatékonyan kezeltem.

Az utóbbi időben támadások is érték: élvezte-e a munkahelye és az intézmények védelmét ezekben a helyzetekben?

Többnyire a rendőröktől értek támadások helyszíni tudósítás során, és csak néhány esetben történt meg velem az, hogy „civilek“ akartak akadályozni a munkám végzésében. Az N1 médiaház minden támadást követően mellettem állt, jogi, erkölcsi segítséget nyújtott. Az újságírói szervezetek is minden alkalommal azonnal reagáltak. A Független Elektronikus Média Egyesülete (ANEM), a Szerbiai Újságírók Független Egyesülete (NUNS), a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete (NDNV), a Szerbiai Újságírók Egyesülete (UNS), közleménnyel ítélte el az ellenem irányuló támadásokat, jogi segítséget is felkínáltak, és minden alkalommal telefonon is értekeztek velem. Az Újságírók Biztonságával Foglalkozó Állandó Munkacsoport által megbízott ügyész is két alkalommal behívott az újvidéki ügyészségre, hogy nyilatkozatot adjak a támadásról, ugyanis az ügyészeknek a támadás jelentése után 48 órán belül kellene reagálnia. Két ilyen esetem volt, de semmilyen előrelépés nem történt az ügyben a nyilatkozatom után sem.

Kellene-e és ha igen, miben javítani általában az újságírók helyzetén, illetve hogyan a női újságírók helyzetén?

Véleményem szerint a női és a férfi újságírók helyzete egyaránt nehéz Szerbiában. Nagyon sok mindenen kellene változtatni. Sokan a szakmánkból nem ismerik az újságírói kódexet sem és gyakran vétenek ellene. Sokszor nincs elegendő szakmaiság a munkánkban, és elmosódott a határ az újságírás és a propaganda között. Szerintem Szerbiában nem létezik sajtószabadság. A hatalom megtesz mindent azért, hogy elfojtsa a kritikai hozzáállást, amely a mindenkori média valódi feladata. A társadalmunk igen megosztott, és ilyen a helyzet a médiában is. Közszolgálati médiumaink csak papíron léteznek, a valóságban a hatalom szócsövei. Tiszteletem mindazoknak, akik ennek ellenére is a rendszeren belül harcolnak ez ellen, és tiszteségesen végzik újságírói munkájukat.

Jogi szempontból léteznek jó mechanizmusok, amelyeket viszont nem lehet kellőképen érvényesíteni, mert leépítették az intézményeinket. Az újságírók anyagi helyzete sem irigylésre méltó. Egyre kevesebb álláslehetőség nyílik azok számára, akik professzionálisan szeretnék végezni a munkájukat, még annak ellenére is, hogy egyre több médium létesül. Sajnos nehezen tudunk kijutni az ördögi körből, mert szabad sajtó nélkül nem létezhet demokratikus társadalom, a sajtó pedig csak akkor lehet szabad, ha demokráciában élünk.

 

Bár a 2021-es nemi egyenlőségről szóló törvény tiltja a nemi alapú és szexuális erőszakot, a formális mechanizmusok többnyire csak papíron léteznek. Az intézmények gyakran nem reagálnak, a szerkesztőségek nem vállalnak felelősséget, az újságírónők pedig magukra maradnak. Néhány esetben azoknak a nőknek, akik jelentették a diszkriminációt, romlott a helyzete a szerkesztőségben, sőt, egyesek el is veszítették az állásukat – többek között erre a megállapításra jutott az a 2025 decemberében megjelent regionális kutatás, amely a szerbiai női médiaszakmunkások helyzetét is elemezte. A válaszok példákat hoznak a szexizmusra, a verbális és fizikai erőszakra, a nyomásgyakorlásra, a fenyegetésekre, a megalázásra, a szerkesztők nem megfelelő reakcióira.

A regionális kutatás, amelyben szerbiai részről a Függetlenség Kultúra, Művészeti és Média Ágazati Szakszervezet vett részt, azt mutatja, hogy az újságírónők olyan környezetben dolgoznak, ahol a szakmai kockázatok összefonódnak a nemi alapú diszkriminációval, miközben a szerkesztőségi és intézményi védelmi mechanizmusok gyakorlatilag nem működnek.

A kutatás eredményeiről Smiljana Milinkovot, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának rendkívüli egyetemi tanárát kérdeztük.

Mennyire gyakoriak a nemi alapú diszkrimináció esetei, és milyen jellegűek?

Bár Szerbiában a médiaszerkesztőségek alkalmazottainak több mint felét nők teszik ki, a helyzetük, a fizetésük és a szerkesztéspolitikára gyakorolt befolyásuk továbbra is kedvezőtlenebb a férfi kollégákéhoz képest. Az újságírónők gyakrabban válnak online támadások, fenyegetések, nőgyűlölő és szexista megjegyzések célpontjaivá. A több mint egy éve tartó folyamatos társadalmi-politikai válság különösen rányomja bélyegét az újságírói szakmára, kiváltképp a tüntetésekről tudósító riporternőkre. Ők túlórában dolgoznak, pihenési lehetőség nélkül, és minden eddiginél jobban ki vannak téve a munkavégzés közbeni veszélyeknek: biztonságuk veszélybe kerül, fokozott támadásoknak és zaklatásnak vannak kitéve a polgárok, a kormánypárt szimpatizánsai, de akár a rendőrség részéről is.

A Szlovéniában, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban és Szerbiában végzett „Nők a médiában” elnevezésű regionális kutatás eredményei azt mutatják, hogy minden második újságírónő átélt már a szexuális zaklatás valamilyen formáját, és az esetek felében az elkövetők kollégák, gyakran pedig közvetlen felettesek a médiaházakon belül. Sajnos a legtöbb szerkesztőség nem rendelkezik sem megelőző intézkedésekkel, sem világos eljárásrenddel az erőszak és a szexuális zaklatás eseteire.

Van-e információja arról, amit egyes kutatások állítanak, miszerint az újságírónők gyakran be sem jelentik a diszkriminációt?

Ez a kutatás is megerősíti, hogy az újságírónők többnyire nem jelentik a támadásokat és a diszkrimináció egyéb eseteit. Azok közül, akik mégis jelentették, csak néhányan kaptak megfelelő támogatást. A bejelentés elmaradásának leggyakoribb okai a bizalmatlanság, mert nem hisznek a bejelentést követő eljárások hatékonyságában vagy pártatlanságában, a beletörődés, ugyanis az ilyen támadásokat túl hétköznapinak tartják ahhoz, hogy a bejelentés célravezető legyen, az információhiány, mert nem ismerik a védelmi mechanizmusokat, az adminisztratív terhek, mivel az eljárásokat kimerítőnek és túl hosszúnak tartják, a félelem, hiszen tartanak attól, hogy a bejelentés veszélyeztetné a munkahelyi pozíciójukat vagy a biztonságukat, és azt sem hiszik el, hogy a rendőrség vagy más állami szervek megvédik őket a negatív következményektől.

Ha mégis bejelentik, mik a végkifejletek?

Nagyon kevés azon újságírónők száma, akik szerint az erőszak, zaklatás vagy diszkrimináció bejelentése bármilyen megoldáshoz vezetett, és mindössze néhányan nyilatkozták azt, hogy az igazságügyi vagy egyéb eljárás az ő javukra zárult. Szerbiában uralkodó az az álláspont, hogy az intézményi támogató és védelmi mechanizmusok nem hatékonyak. Bár a jogi szabályozás alapvetően szilárd, a gyakorlati alkalmazás rendkívül problémás.

Milyen mechanizmusok javíthatnának a helyzeten?

Annak ellenére, hogy a gyakorlatban ritkábban szánják rá magukat a bejelentésre, a kutatásban részt vevő szerbiai médiamunkások többsége úgy véli, hogy támadás vagy jogsértés esetén a felettesekhez, szakmai egyesületekhez, a rendőrséghez kell fordulni, vagy bírósági eljárást kell indítani. A válaszadók ajánlásai alapján oktatásra és érzékenyítésre, azaz képzésekkel és tréningekkel lehetne javítani a nők helyzetén, a hallgatás megtörésével bátorítani kell a nőket, hogy beszéljenek a médiában jelen lévő nemi diszkriminációról és kiemelten fontos a szolidaritás, az újságírónők közötti kölcsönös összefogás. A helyzet érdemi javulásához elengedhetetlen a közös felelősségvállalás is, azaz a férfi kollégák támogatása és annak tudatosítása, hogy a nemek közötti egyenlőtlenség nem csupán a nők ügye, hanem közös társadalmi probléma.

„A szöveg a „Polgárokra szabott médiastratégia 2025–2031” című projekt keretében készült, amelyet az Európai Bizottság támogat, és amelyet a Médiasabadságért Koalíció tagjai valósítanak meg: a Lokális és Független Médiumok Egyesülete „Lokal pres”, a Médiumok Egyesülete (AsMedi), az Online Médiumok Egyesülete (AOM), a Vajdasági Független Újságírók Egyesülete (NDNV), a Szerbiai Független Újságírók Egyesülete (NUNS), a Slavko Ćuruvija Alapítvány és a KUM Nezavisnost ágazati szakszervezet, 2025 márciusától 2027 februárjáig tartó időszakban.

A szöveg tartalmáért kizárólag az azt elkészítő szerkesztőség felelős, és semmilyen körülmények között nem tekinthető úgy, hogy az az Európai Unió álláspontját tükrözi.”