A rendkívüli választások idejét éljük immár több mint egy évtizede. Az utolsót 2023 decemberében tartották.
A többpártrendszer visszaállítása óta nagyon divatba jöttek a soron kívüli választások. A legtöbb választás ilyen volt, összesen kilenc alkalommal: az 1992-es, 1993-as, 2000-es, 2003-as, 2008-as, 2014-es, 2016-os, 2022-es és 2023-as esztendőkben. Tehát ez nemcsak a Haladók találmánya: a korábbi hatalmak is bizonyítani akarták, hogy a nép mellettük áll. Volt, hogy bejött a számításuk, és volt, hogy balul sült el. Vagy épp jobban, mint 2012-ben – ami nem is volt rendkívüli választás. Boris Tadić akkor lerövidítette a mandátumát abban bízva, hogy ezzel segíti a Demokrata Pártot, ám Tomislav Nikolić legyőzte őt. Elszámította magát, és nem kalkulált a szocialisták hatalomvágyával sem. Szocialisták, ugyan már – inkább Ivica Dačić hatalomvágyával, aki mindenáron miniszterelnök akart lenni. Sokan ezt már elfelejtették, sokan nem is tudják, hiszen azóta nőtt be a fejük lágya, és azóta kezdték megérteni az itteni értékrendet: azt, hogy Szerbiában akkor vagy ember (a talpadon), ha hatalmad van. Ha a rendőrnek, aki megállít, mert elütöttél valakit, azt mondhatod: „Tudod te, ki vagyok én?”.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
A hatalom megszilárdításának fortélyai
Jó, a Haladók „aranykorában” megsokasodtak a rendkívüli választások. Aleksandar Vučić főleg arra használta őket, hogy bizonyítsa és megszilárdítsa a hatalmát. Mert időközben a kormány első alelnöke – aki azért követelte és meg is kapta a honvédelmi tárcát – előbb miniszterelnök, majd államfő lett. Most azt ígéri, hogy lemond e hónap végén, szeptember 27-én, hogy „közönséges polgárként” vezesse a választási kampányt. Amit egyébként állandó jelleggel csinál, nem csak „közönséges” polgárként.
De a tisztségviselői kampánynak amúgy is hosszú múltja van Szerbiában, még hosszabb, mint a rendkívüli választásoknak. Még a szocialista korszakban, az akkori Jugoszláviában (JSZSZK) is nagyon divatos volt. Az egypártrendszer és a demokratikus centralizmus korában ez elkerülhetetlen velejárója volt a politikai életnek. Csak a mostanában megvilágosodottak kedvéért mondom: a demokratikus centralizmus egy olyan szervezeti és irányítási alapelv, amelyben a döntéseket vita után közösen hozzák meg, de a felsőbb szervek határozatai kötelezőek az alsóbb szintekre nézve. Ma ezt pártfegyelemnek becézik, de továbbra is működik – persze csak a pártokon belül. Ami azon túlnő, azt politikai befolyásnak hívják. Ezt az igazságszolgáltatásra, a tanügyre, az egészségügyre, a közvállalatokra, az intézményekre és az élet minden területére nehezedő nyomásként éli meg a szerbiai polgár. Akárcsak az oroszországi vagy a fehéroroszországi. Jó kis társaság, mondhatom! A kínait és az észak-koreait csak azért nem említettem, mert ott még büszkén vállalják és vallják a kommunista elveket – meg a vele járó korrupciót is.
Szóval, szeptember 27-én Aleksandar Vučić búcsút int az elnöki tisztségnek. Helyébe rövid időre a parlament elnöke lép. Ana Brnabić már bizonyította a lojalitását, és nyilván nem akar kiköltözni a Jovanka-villából sem. Mert a technikai kormány – élén Đuro Macuttal – nyilván felmondaná az ingyenes ellátást a 750 négyzetméteres dedinjei villában, amelyet az akkori miniszterelnök asszonynak (aki ma a képviselőház elnöke) újítottak fel. Neki és a családjának: a barátnőjének és a fiuknak – mármint a barátnő által szült fiúnak. Felújították a homlokzatot, a tetőt a vele járó ácsmunkákkal együtt, a kerítéseket és a gyalogutakat is. A Köztársasági Vagyonigazgatóság akkori igazgatója szerint az állam két és fél millió eurót különített el erre a célra, hogy rendbe tegyék a néhai Tito elnök özvegye által használt villát, amely meglehetősen leromlott állapotba került az évtizedek során (beázott a tető, nem volt fűtés, Jovanka állítólag bundában tért esti nyugovóra). Tehát megbízható személy veszi át az államfői tisztséget addig, amíg Vučićból nem lesz újra miniszterelnök. Akkor majd bizonyára az alkotmányra hivatkozva a kormány irányítja az országot végrehajtó hatalomként, az elnöke pedig korlátlan hatalommal bír majd.
Addig azonban el kell jutni, meg kell nyerni a választásokat. Vagy így, vagy úgy – értsd: legális eszközökkel vagy csalással. Nem zárnám ki az erőszakot sem, sőt! Addig azonban tart a tisztségviselői kampány. A választások kiírása óta Aleksandar Vučić 626 percet kapott a televíziókban. Ezt a (nem igazán működő) Elektronikus Médiumokat Szabályozó Testület (REM) állapította meg, amely 11 televíziós csatornát követ – kivéve az Informert és a Kurirt. A két legszégyenteljesebb bulvártelevíziót, amelyeknél nincs újságírói kódex, nincs becsülete az igazságnak, csak a propaganda számít és a magas szintű dörgölőzés. Ahol órákon keresztül bizonygatják, hogy Ratko Mladić par excellence hős, hogy az EU mekkora szerbellenes gaz államszövetség, és hogy Oroszország milyen fölényesen veri Ukrajnát. Ez már nem is bulvár vagy propaganda, hanem hajbókoló meghunyászkodás.
Nem tudom, Ratko Mladić halála mennyire befolyásolta az államfőt a rendkívüli választások azonnali kiírásában, de a temetése már arról árulkodott, hogy hízelegni akar azoknak, akiktől a szavazatokat várja. A katonai és állami tiszteletadás ugyanis csak rendkívüli embereknek jár ki. Sokat, valóban sokat gondolkodtam, kell-e írni Mladićról. Mert nem a miénk. Hogyhogy nem a miénk? Božanovićiban született, egy bosznia-hercegovinai kisfaluban (ma a Boszniai Szerb Köztársaság területe). A 2013-as népszámlálás szerint 50 – olvasd: ötven – lakosa volt, de Mladić akkor nem szerepelt az összeírtak között. Furcsa élete volt. A Jugoszláv Néphadseregben (JNA) kezdte, ott tette le az első esküjét – akkor ezt ünnepélyes kötelezettségvállalásnak nevezték. Ott esküdött először, utána máshol. Közben nem tudom, imádkozott-e, de a Szerb Pravoszláv Egyház pátriárkája temette el. Hol? Belgrádban, hiszen szerb volt. Nyilván kiváló téma ez a tisztségviselői kampányban.
Tisztségviselői kampány
És akkor folytathatjuk: vajon miért éppen most kellett visszahozni a köztudatba a hangágyú témáját a Legfelsőbb Ügyészségen keresztül? Amely most fenyegetőzik: mindenkit őrizetbe vesznek, aki azt állította, hogy volt hangfegyver tavaly március 15-én, azon a soha nem látott méretű belgrádi tüntetésen.
Én már megkaptam a nyugdíjasoknak járó jutalompénzt, a feleségem és az édesanyám is – nyilván minden nyugdíjas. Hát nem ez a szavazatvásárlás legegyszerűbb módja? Az autokrácia két legmeggyőzőbb eszközét tehát már bevetették: a fenyegetést és a jutalmazást. Készülnek már a Boszniai Szerb Köztársaságban is a szavazólisták, hogy ne kelljen busszal utaztatni a szegény embereket, hanem helyben voksolhassanak a szerbség uralkodójára.
Még el ne feledjem! Gondot okozott a támogatási aláírások hitelesítése is. Nem mindenkinek: a Haladók rekordidő, alig 24 óra alatt (egy délután és egy este) begyűjtöttek majdnem negyedmillió (224 557) autogramot. Egyes unatkozó elemzők szerint ez csak akkor lehetséges, ha minden szerbiai közjegyző percenként 4 aláírást hitelesített – ami, fogalmazzunk szépen, nehezen lehetséges, és még kevésbé hihető.
Szóval egy nagyon piszkos, nagyon rút és nem utolsósorban nagyon veszélyes kampányban vagyunk, aminek csak a jóisten tudja a végét. A lefolyását viszont biztosan tudja az államfő is, hiszen vannak tervei. Az első és legfontosabb: a hatalmat semmilyen – mondom, semmilyen – áron sem szabad elveszíteni!
Öreg Dezső
