Mitől szabad a szó? Személyes vallomás a Szabad Magyar Szó tizedik születésnapjára

Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna,
Olvadt aranyba fürdő búzatenger […]
Én mostohám, hisztérikus cseléd,
Ma is hazudsz még színnel és virággal,
hogy szép az élet, istenem, de szép.
Még mindig lepke száll át a mocsáron,
Még mindig álom leng itt, lassu álom […]
És ezrivel virágzik a pipacs,
Szelíd füvek között véres apacs.
(Kosztolányi Dezső: Pipacsos, alföldi út, forró délután)

„Szándékolt véletlen” hozta úgy, hogy 2016. október 23-án, a magyar forradalom hatvanadik évfordulóján, vasárnap reggel a vajdasági magyarok egyetlen napilapjának weboldalán egy szabadabb magyar szó látott net-világot. Egyesek szemében talán „heccnek” tűnhetett, de a valóság sokkal mélyebb annál.

Tíz év fizikai távollét – közben háromezer napi folyamatos újságpapír-jelenlét – után boldogan kezdtem hazajárni. Volt olyan év, amikor tizenkét hónap alatt tizenháromszor megfordultam a szülőföldemen. De nem a hely, hanem az emberek miatt: ismerősök és ismeretlenek, barátok és kollégák miatt, akik 2000. október 5-ike után végre szabadabban lélegezhettek. Meg a napilap miatt, amire oly büszke lehetett az ember. Még akkor is, ha soha nem volt alkalmazott, csak elkötelezett olvasó és távoli munkatárs. Évtizedekig a világ legjobb magyar nyelvű napilapjának tartották a magyarországi sajtótörténészek, amit vasfüggönyös határokon néha el-elkoboztak fegyveres vámosok.

Csakhogy 2011 után az otthoni beszélgetések közben egyre gyakrabban elhangzott az elmarasztaló vélemény. Sőt, lassan az is, hogy „Miért adod ehhez a neved?” És a „helyzet” fokozódott. Budapestről odaszóltak, hogy „Washingtonból ne írjanak” a főniről. Annak idején csak belülről próbálkoztam a jobbítással – noha sejthettem volna, hogy azt mindig megbosszulják azok, akiknek segíteni akarsz. 

A 2014-es magyarországi választások után többeknek, többfelé azzal érveltem, hogy ha a pártlappá silányított napilapunk megreformálhatatlan, akkor kell egy másik fórum a szabad eszmecseréhez. Voltak, akik egyetértettek, voltak, akik bizakodtak a helyi változásban, és voltak, akik kételkedtek a javaslatban, hiszen pénz, paripa, fegyver, mind a budapesti és a belgrádi hűbérurak kezében összpontosult. Magánember pedig nehezen szánja rá magát, hogy a közéletre áldozzon.

Távolról szemléltem az akkor 25 éves Családi Körben beinduló nyitást, valamint a Párton belüli kezdeményezést, amely a szabadabb gondolkodást célozta. A mozgalmi kibontakozást gyorsan és körmönfontan elfojtotta a pártvezér: saját legjobb munkatársait Budapesten kiátkoztatta a nemzetből, otthon pedig kirúgatta a „hadseregéből”. 

A 2016-os év plágiumokkal kezdődött. Még akkor is csak a felelősöknek szóltam – mindhiába. Az áprilisi választások előtt „bayerzsolti magaslatokba” süllyedő egész oldalas „eposz” bélyegezte meg a másként gondolkodókat. Ügyes fogással éppen a kampánycsend előtti utolsó napon – hogy ne lehessen cáfolni vagy megválaszolni. Még a megszólítottság okán sem engedték azt a „felelősök”.

Az utolsó cseppet a pohárban a 2016-os kirúgások jelentették, amikor még egy volt főszerkesztőtől és ígéretes fiatal munkatársak egész csapatától vált meg a Pártnak behódoló nemzeti tanács. Hirtelen eljutottunk arra a pontra, hogy már nemcsak igény, de képesség és lehetőség is mutatkozott egy szabadabb magyar szó kibontakozására.

És még akkor is az együttműködés útját kerestem. Kerekasztalt hirdettünk, és meghívtam a Magyar Szó minden korábbi és akkori főszerkesztőjét. Az utóbbi nyilván felsőbb parancsra távol maradt az összefogás „fenyegetése” elől. Három elődje jelen volt, egy negyedik pedig írásban szólt hozzánk. 

A kerekasztal nyomán nyílt levélben kértem a nemzeti tanács elnökét és a pártfőnököt, hogy gondolják át, mit tesznek. Az utóbbinak korábbi korrekt kapcsolataink alapján ezt írtam: „A legjobb szándékkal, szívből kérlek: akadályozd meg a napilap további szétverését. [M]agad is folyton hangoztatod: ’a történet nem arról szól’, hogy utasításokat adnál a sajtónak. Ha így van, akkor vesd el az együgyűen alákérdező interjúkat, a címlapszereplés kultikus kényszerét, az ostoba pártpropagandát. És főleg ne hagyd, hogy eluralkodjék a szolgalelkűség – mert az előbb-utóbb saját munkádat is aláássa majd, amint azt minden eddigi parancsuralmi rezsimnél tapasztalhattuk.”

Nos, „a történet” sajnos nagyon is arról szólt – és még szól ma is, tíz évvel később is, ami a magyarországi tektonikus változások ellenére folytatódik. Idén tavasszal újra meghívtuk a kollégákat együtt gondolkodásra. Örömteli volt, hogy eljöttek – de a hatalmi szó egyesek szemében még mindig fényesebb, mint a szabad szó ígérete.

Az efféle áldatlan állapotok miatt hoztuk létre Kókai Péterrel és az általa titokban verbuvált kis csapattal a Szabad Magyar Szót. Aminek még a létezését is megkérdőjelezték a Párt vezetői, sőt rendőröket küldtek rájuk. De mégis van, kitart ez a szó – és ma már többen olvassák, mint az általuk uralt összes hírportált együttvéve. Mert az Olvasó tud olvasni – a „pártsorokban” és a sorok között is. Szabad ember szabad magyar szót akar.

Ahogy a Szabad Magyar Szó első főszerkesztője, Vigi Zoltán írta induláskor, ez egy próbálkozás, hogy áthidaljuk a kommunikációs szakadékot, és véget vessünk az egymás mellett való ’el-beszélésnek’.

A szabad szó ott van, ahol az újságírónak nem pártok, kormányok, oligarchák és maffiák parancsolnak, hanem saját szakmai lelkiismerete. A zsarnokság viszont (’56 költői szerint) 

„minden célban ott van,

ott van a honlapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban”

(Illyés Gyula egyik szavának „időszerűsítéséért” bocsánat!)

 Száraz Miklós György írta annak idején, hogy „Sztálin nem hal meg”, mert 

„Nem is a rácsban van a rabság,

hanem a gondolatban,

belül a szürke agyban” 

(Páskándi Géza: Nem igaz!)

Tíz évvel ezelőtt a Szabad Magyar Szó elűzte Sztálin szellemét Kosztolányi szülőföldjéről, és a gondolatot is megszabadította a rabságtól. Szabad embernek szabad magyar szó jár.