(1948. VIII. 23. –1996. VI. 14.)
Nem rég
volt feleségeddel találkoztam,
s megkért, hogy szóljak,
bármit megtudok felőled.
Aztán most beállít a postás
a kései, kétkilós távirattal:
meghozta a lexikont,
s olvasom,
elmentél tavaly nyáron.
Pocsék nap volt.
Ellopták pénztárcámat,
de legvadabb rémálmomban sem gondoltam volna,
hogy az aznapi mélypont
nem e sunyi gaztett volt,
hanem te,
amint ernyedten levesembe hulltál,
sápadt, zilált Ernőm,
párás nézésű, kivert kutya…
Muslica lettél az ég fehér galuskái közt;
megzavartad az angyalok karát,
puttók tomporát vizslatod;
ruhástól alvó Villon-szagod
– remélem – parfüm nekik.
Vaskos tréfákon röhögtünk.
Mondtad:
álmomban trágárkodtam,
s láttam
az almazöld-rózsaszín ’85-ben,
amint megpillantod – lépcsőn felmenet –
feszülő farát leendő,
még nem is remélt hitvesednek;
(s vittél felolvasni önzetlenül
kisebbnél kisebb falvakba engem).
Gyászhíred hiányzik, mint fedél
a csőlakó szennyes kabátja fölött.
Most már megértem, mért nézted
oly’ magasról le az úri fajtát…
beléd botolva(,) meg se tántorodtak, csak letörölték ernős cipőjüket.
Budapest, 1997. XI. 17-24.
