Elvileg ismerheti József Attila költészetét. Nem lehetetlen, hogy olvasta német interpretációját Ars poetica című versének. Nem valószínű azonban, hogy – a kulturális és megértési tapasztalatok különbözősége miatt – átsajátítható élményt és hatást jelenthet számára a hasadt lelkű kelet-európai költő üzenete: indulatos elutasítása „aljas, nyomorító hatalmak” szolgálatának.
Az embertelent mint rosszat egyáltalán nem nehéz felismerni és azonosítani karakterjegyeit a társadalmi valóságban, hiszen kiütköző sajátossága, hogy a másik egzisztencia, a másik élet ellen irányul valamilyen formában. Sem magas fokú képzettség, sem különösebb tehetség nem kell hozzá. „Jó ember” bárki lehet. Fordítva is.
Peter Handke (1942) világirodalmi rangú író. Jelentős opusa Nobel-díjra érdemes. Esztétikai kvalitásaihoz kétség nem fér.
1995-ben látogatást tett Szerbiába. Utazásának lenyomatát az Igazságot Szerbiának című, Téli utazás a Duna, a Száva, a Morava és a Drina folyókhoz lírai hangvételű alcímmel ellátott pamfletje jelenti. Irodalmi polémiát és közéleti botrányt eredményezett megjelenése, mert Handke nem a földrajzi értelemben felfogott, vagy emberi, etnikai közösségek alkotta országba, hanem a politikai államalakulattal azonosított Szerbiába látogatott, amely épphogy csak kikecmergett két háborúból, megkötötte álságos békéjét, s gondolom, gyorsított üzemben igyekezett eltüntetni a károkat és a nyomokat. Nem sikerült jól. Egyik manőver sem.
Handke jól érezte magát Szerbiában. Élvezte az emberek vendégszeretetét. Akkor sem, s – mert nem tudnék róla, hogy megtagadta volna korábbi állásfoglalását – most sem okoz számára lelkiismereti kérdést, érzelmi válságot, netán értelmi, logikai ellenmondást, hogy azok, akikkel – újdonsült hitvesével az oldalán – kirándulgatott és gyönyörködött a kétséget kizáróan káprázatos szerbiai tájban, netán még hajóra is szállt a négy folyó valamelyikén, nem a hétköznapi ország hétköznapi emberei, hanem az Elnök hívei. És biztos, hogy nem a horvátországi és boszniai – hivatalosan nem is létezett – harcmezőkön elesett kiskatonák hozzátartozói. Akkor még nem voltak konkrét vizsgálatok, a bizonyítékok és a perek sem a láthatáron, úgyhogy Handke nyugodtan feltehette a kérdést: Vajon a szerbek lőttek-e a szarajevói piacon? Szemtanúkkal nem találkozott.
Peter Handke a rendszert ismerte meg. Elegánsan átsiklott (vállaltan egocentrikus és exhibicionista habitusa nem jelezte számára az anomáliát!) afelett, hogy az diktatúra. Az Elnöktől (jó barátságuk révén), elképzelhető, meg is érdeklődte, „hogy vagyunk” és „hogyan élünk”, mármint mi, Szerbia átlagpolgárai. Azt nem hiszem, hogy tudomása volt és van róla, hogy az országnak, amit akkor még valószínűleg nem is Szerbiának, hanem Jugoszláviának hívtak (noha maga a konstrukció és az eszme már rég összeomlott és szó szerint vérbe fulladt), szóval most sem tudhatja, hogy vannak többszörösen sújtott kisebbségei is. Az Elnök nyilván megnyugtatta. Ha vannak is: minden rendben. Handkénak meg nem is volt alkalma, ezek után pedig még igénye sem velünk találkozni. Hogy megkérdezzen bennünket, akik itt élünk. (El tudom képzelni, hogy csodálkozhatott, nyilván ellenzéki manipulációnak értelmezte, hogy könyve megjelenését követően a szerbiai közvélemény milyen jelentős hányada háborodott föl és utasította el üzenetét!)
Nem lehet nevetni a fentiek látszólagos naivitásán. Tele van a térségi történelem hasonló anekdotákkal. Más diktátorok is megkérdezték már – állítólag egy újvidéki vendéglő magyar pincérét –, hogy érzik magukat a magyar kisebbség tagjai a jugoszláv népek testvéri közösségében. És megnyugtatást nyert, hogy kitűnően. (Rossznyelvek és szkeptikus írók szerint: ebből semmi sem igaz. A legendás jelenetre sohasem került sor.)
Olga Tokarczuk és Peter Handke kapja a 2018-as és a 2019-es irodalmi Nobel-díjat
Peter Handke Nobel-díja kapcsán ismét feléledt a hajdani irodalmi közvita. Sokan és már eddig is sokszor leírták: az író jelentőségét elsősorban a művei legitimálják. Ilyen értelemben tehát a díj jogossága kétségtelen és érdemdús, hiszen Handke kiváló író. Sőt, esztétikai értelemben: remek. És ilyen szemszögből annak a kérdésnek sincs értelme, hogy lehet-e hiteles egy írói életmű Srebrenicához hasonló mértékű népirtások bagatellizálása mellett is?
Csakhogy ez sokkal összetettebb probléma. És nem ért véget az 1995-ös szerbiai utazással, miként Szerbia és az Elnök ámokfutása sem a boszniai háborúval. De Handke kitartott kedves diktátora mellett, a börtönben is meglátogatta, ahova nemzetközi ügyészség vádemelése nyomán került: föltárt tömegsírok és az említett folyók medrébe süllyesztett hullákkal (nem katonai áldozatokkal) teli, de felszínre került hűtőkocsik bizonyítékai mellett.
Az Elnök nem biztos, hogy tudott róla. Mondta az író akkor. Pedig Handke, ha mást nem, de utazása során a rendszert megismerte anno. Azt, amely az Elnök kreálmánya volt, s amely lehetővé tette a halálosztagok működését. Aki rendszert teremt, mint egy önjelölt Isten, annak ismernie kell a működését is. Mert ha nem, akkor az csak konglomerátum. Véres tákolmány.
De nem kell hozzá különösebb beavatottság, sem belátást erősítő képzettség és tehetség sem, hogy a rossz rendszert felismerjük. Alapvető hiányossága az emberiesség. Ezt Handke is láthatta volna. Ha akarja.
A tehetség és az írói remekmű nem ment fel az ember mindenek feletti tiszteletének tagadásával vagy figyelmen kívül hagyásával elkövetett bűnök alól. Az egyik srebrenicai mészáros régen költő volt. Állítólag jó gyermekverseket írt. A Peter Handkénak (akinek magatartása relativizálta ezeket a bűnöket) ítélt Nobel-díj most ezt is legitimálja.
Az írói opust nem a művek sora alkotja. A mű nem a könyv. Az életmű nem a könyvek sorozata. Sokkal összetettebb jelenség. Az írói opusba beletartozik a szerbiai kirándulás is, az Elnökkel való sírig tartó barátság is.
A Duna sokszor volt már hullámsír a történelem során. Még az is elképzelhető, sőt, bizonyos, hogy akkor is úsztak a mélyén a hullák, amikor Peter Handke gyönyörködött a habjaiban. Lehet, hogy még koccintott is a hajón, ha volt ilyen kirándulásban része. A Duna meg már akkor kész volt, mert nem tehet róla, nincs konkrétan megnyilatkozó szelleme, hogy alig pár év múlva befogadja a koszovói háború civil áldozatait rejtő hűtőkocsikat is. Sokan misztikus jelentést tulajdonítanak annak, hogy ezeket a járműveket saját erejéből dobta felszínre a folyó. Benne a nyolchónapos baba tetemével. Mások szerint csak az elsüllyesztők voltak amatőrök. Hiba csúszott a rendszerbe.
Gratulálok Peter Handkénak a Nobel-díjhoz!
___________________________________________________________________________________________
Nyitóképünkön Peter Handke, miután beszédet mondott Slobodan Milošević temetésén
