Szerző: Bence Erika

Ne számítsatok rám!

Mintha a kiváló ellenzék magától teremtődne, s nem nekünk, magunknak, másként gondolkodóknak kellene létrehozni, fejleszteni, kialakítani, támogatni, tekintélyt és létjogosultságot teremteni neki. Az ellenzék ugyanis nem az uralkodó pártvezérrel szemben megnevezhető másik (esetenként: bukott) politikust jelenti. Az ellenzéknek maguknak kellene lenni.

Talán becsületesebb lenne elismerni az igazságot. Hogy nem akarják, vagy nem tudják fölvenni az ellenzékiség kesztyűjét, mert a világnak e szerencsétlenebbik felén kényelmetlen, veszteségeket hoz, mert – például a tanárok, művészek, más szellemi foglalkozásúak – elveszíthetik népszerűségüket, az irántuk elvárható tiszteletet, akadályokba ütközik legendává válásuk. És ez az, amire az uralkodó pártarisztokrácia igazán vevő: a hiúság alakzataira, a népszerűtlenségtől, a név és a karrier bemocskolásától, az egzisztenciális veszteségtől való félelemre. Szomorú, hogy a mai trendek szerint egy tanárnak inkább népszerűségre kell törekednie, mintsem a tudásátadás tekintélyére; nem a követelményrendszer korrektségére, hanem annak fellazítására, ha azt akarja, hogy elfogadják. Nem a diákok, hanem a szakma. 

Olvass tovább

Hova lett…?

Az egyébként értelmiségi családból származó kommentelő abbéli elkeseredésének adott hangot, hogy bár számtalanszor megpróbált már beszélni idős szüleivel, akik végtelenül fel vannak háborodva, és megalázva érzik magukat a jelenkorunkat sújtó gazdasági és megélhetési nehézségek miatt, de ha választások jönnek, ismételten és büszkén adják le a voksukat a regnáló hatalom mellett. Aktuális egzisztenciális helyzetüket sohasem az államhatalommal hozzák összefüggésbe, hanem álmagyarázatokra hagyatkoznak. Ha megpróbálja őket a tényekkel szembesíteni, elutasítják, sőt ostobának minősítik. Az sem érdekli őket, hogy az unokáik már rég külföldön élnek, és sohasem jönnek haza.
Pedig ők is lehettek azok, akiket a hozzátartozóik a kilencvenes években, a tüntetések során a saját testükkel védtek. Anyák és asszonyok a fiaikat és a férjeiket, hogy ne hurcolják el őket ágyútölteléknek a térségi – hivatalosan nem létező – háborúba.

Olvass tovább

A Te életed is…

Különösen fontos tartalom ez azokban az időkben, amikor kéretlen propagátorok hirdetik a médiában, de főleg a közösségi oldalakon a verés nevelési szerepét, miközben épp most temettek el Szerbiában egy kétéves kislányt, akit a nevelőapja vert halálra, az édesanyja pedig meg sem kísérelte megvédeni. Nem biztos, hogy azért – bár, ki tudja –, mert kifejezetten monstrum, hanem mert gyerekkora óta arra nevelték, hogy a verés hatásos, ha a gyerek nem akar szót fogadni. Jellemző mozzanata ennek a szörnyű esetnek, hogy az anya idősebb gyermekét az édesapa kiemelte a bántalmazó kapcsolatból, a nagyapa pedig vállalta a nevelését – viszont a kislányt, a magatehetetlent sorsára hagyták, feltehetően, mert még nem tudta elmondani, mi történik vele, s valószínűleg, mert kevésbé számított sorsa a fiúénál. Miként feltehetően az anyja sem kapott soha semmilyen helyes mintát arról, hogy mire van joga és lehetősége egy nőnek. Nem mintha ez felmentené annak lelkiismereti és jogi súlya alól, hogy hagyta, a szeme láttára bántalmazzák a gyermekét, miközben egy szerető, gyermeke életét a magáénál is többre becsülő anya a saját testi épségét sem kímélve próbálta volna védeni.

Olvass tovább

Öregapád, aki fújja az ábécét

A házunkban még van két ún. vonalas telefonkészülék. Egyikről azt sem tudjuk, hova tettük, már a számára sem emlékszünk, a másikat meg nem szoktam felvenni, mert csak ügynökök hívnak rajta, és (mert valami ősrégi telefonkönyvből keresik ki a számokat), rég megboldogult férjemet szeretnék meghívni bemutatóval egybekötött vacsorára. Mindenki más már mobiltelefont használ.
És egy vajdasági iskola azzal a – példamutatónak gondolt – határozatával került a médiahírekbe, hogy betiltották a mobiltelefonok használatát a tanórákon, a diákoktól elveszik, és az osztályfőnököknél teszik letétbe a készülékeket. Abban, hogy a Facebookon (ön)képzett polihisztorok ujjongtak a hír hallatán, nincs semmi meglepő, hiszen mindennek örülnek, ami negatív, s amivel gátolhatják a változást. A szomorú az, hogy ezt a szülők és a pedagógusok nagy része is vastapssal fogadta, s hogy általam is ismert magyartanár írta kommentként egy poszt alá, miszerint „nagyon jó”, meg hogy a diákok úgyis csak „gagyi játékokat játszanak” a mobiltelefonokon.

Olvass tovább

Télvíz idején meleg fürdő

Az itthoni mesék meg arról szóltak, hogy hányszor forrt föl a víz térségünk népautójában, a Fityóban, amíg leértek vele a „mi” tengerünkre, ahol a szállodákban ugyan „a pénzes németek” szálltak meg akkoriban is, de „úgysem akartunk oda menni, mi a szabadságot szeretjük”: jó nekünk a kemping. A „rendes anyák” meg úgyis imádnak főzni – el nem mulasztanák a családról való efféle gondoskodást nyaralás alkalmával sem. Hatalmas élelmiszerraktárral pöfögtek hát az autók Bosznia-Hercegovina hegyein át, lefelé a tengerre. Már akinek volt autója, mert a hetvenes években még igen keveseknek volt, miként síelni is csak a lakosság (az akkori elvtársak és elvtárnők) egy szűk rétege járt. Na, igen, volt vállalati és iskolai üdültetés. A szülők egy része ezzel el is intézte az ügyet: a jó bizonyítványért cserébe két-három évente elmehettünk a tengerre vagy a hegyekbe.

Olvass tovább

Mifelénk a helyzet változatlan

Ismerem azt a régi iskolát. Első osztályban minden áldott nap hasfájósan, szorongva indultam el, mert a tanító néni verekedett. Már nincs az élők sorában. Engem, igaz, mert szót fogadtam, sosem bántott. Mégis traumatikus élményé vált számomra az iskola. Nemcsak a rendetlenkedőket, hanem a házi feladatot elmulasztókat, de akár a gyengébben teljesítőket is felpofozta. Persze, sosem történt meg, hogy a párttitkár fiát, a funkcionárius gyerekét verte meg, hanem azokat az egyébként is szociális eseteknek számító delikvenseket, akik megfelelő szülői vagy közösségi felügyelet nélkül nevelkedtek.  Egyetlen eset történt a nyolc év alatt, hogy egy tanárom, pontosabban tanítóm megütött.

Olvass tovább