A szerelemről
Pedig akárhogy vesszük, a szerelem a legfontosabb dolog ezen a világon. A magyar nyelvben két szavunk van, a szeretet és a szerelem (más nyelvek megelégszenek a love-val vagy a Liebevel), és nem sok különbözteti meg a kettőt. Ami a szerelemben többlet a szeretethez képest, az a testek párbeszéde. Nem éppen a „szex”-re gondolok, hanem az ölelésre, az érintésekre, a csókokra, az összefonódásra, a sugallatokra. A testek párbeszéde olyasmiről szól, amit szavakkal talán csak a költészet és a zene tud kifejezni – a nonverbális a szavak nélküli szférában zajlik, azt hiszem. Örök kérdés, hogy mi a szerelem. Hogy lehetne ezt megfogalmazni? Szerintem az, amikor a Másik az életet, a mindent, a pótolhatatlant jelenti az ember számára, tehát amikor teljesen megnyílunk a Másik felé, elfogadjuk őt olyannak, amilyen, és pont ezt a milyenségét szeretjük testestül-lelkestül. Akkor is, ha ezt meg azt kifogásolunk benne (hisz ezt magunkban is megtehetjük). A szerelemben a Másik ember a „titkok titka”, nem pedig az „én”, ahogy Ady írta („És én vagyok a titkok titka, / szegény, hajszolt magam.”). A szerelemben az „én” veszít érdekességéből a Másik javára. Az „én” felnyílik, hogy befogadjon. Avagy bele kíván hatolni a Másikba.
A béka tálalva, már csak a népnek kell lenyelnie
Aleksandar Vučić pillanatnyilag vélhetően élete legnehezebb napjait éli: valahogy be kellene vallania egy országnak, hogy ő bizony elfogadta azt a megállapodást, amellyel belenyugszik abba, hogy Koszovó független állam.
Nyilván van valami sorsszerű abban, hogy ezt éppen neki kellett megtennie, neki, aki húsz-huszonöt évvel ezelőtt még az egyik legvéresebb szájú szerb „nemzetvédő” politikusnak számított, neki, akinek politikai karrierje a Szerb Radikális Pártban kezdődött és bontakozott ki, aki Vojislav Šešelj csetnikvajda védőszárnyai alatt cseperedett, lett az ország egyik legfiatalabb minisztere alig huszonnyolc évesen, neki, aki börtönben ülő mentorának hátat fordítva Tomislav Nikolić későbbi államfővel közösen megalakította a Szerb Haladó Pártot, hogy utóbb Nikolićot is letaszítva a trónról maga kapaszkodjon fel oda, végül az állami intézményeket megpuccsolva egyeduralkodóként döntsön mindenről, ami él és mozog Szerbiában.
Kalapcsere és beetetés
S ha már az oroszokhoz való gyorsabb kapcsolódási követeléseket az állam megtorolja, akkor evidens Vučić döntésének lényege. Erre utal a minapi kijelentés is, miszerint a nyugati követelések teljesítésének megtagadása igen komoly, megkockáztatjuk, akár végzetes következményekkel is járhat. Ha egyértelműbbé akarjuk tenni a dolgot, kijelenthetjük, hogy – látszólag – az oroszok ellen fog Belgrád fordulni. Azért látszólag, mert a háttérben minden bizonnyal folynak a tárgyalások, hogy a Moszkva ellen Szerbia által esetleg bevezetésre kerülő „büntetőintézkedések“ mit tartalmazzanak nyilvánosan, és mi legyen az apró betűs részben.
Várandósság a fejlettebb országokban Vajdasági származású fiatal anyukák mesélnek a külföldön szerzett terhesgondozási tapasztalataikról
Mindenki, akit érintett a téma, körbekérdezősködött már azzal kapcsolatban, hogy egyes településeken, kórházakban, magán- vagy állami rendelőkben milyen ellátásban részesül egy kismama. Írásunkban külföldön élő vajdasági származású anyukák számolnak be négy különböző országban szerzett tapasztalataikról. Szó esik apás szülésről, apukáknak járó „szülési szabadságról”, olyan kórházakról, ahol minden szükséges dolgot az intézmény biztosít a kismamáknak az ottlétük alatt, a gazdag kórházi menüválasztékról és még sok minden más fontos dologról is.
A Te életed is…
Különösen fontos tartalom ez azokban az időkben, amikor kéretlen propagátorok hirdetik a médiában, de főleg a közösségi oldalakon a verés nevelési szerepét, miközben épp most temettek el Szerbiában egy kétéves kislányt, akit a nevelőapja vert halálra, az édesanyja pedig meg sem kísérelte megvédeni. Nem biztos, hogy azért – bár, ki tudja –, mert kifejezetten monstrum, hanem mert gyerekkora óta arra nevelték, hogy a verés hatásos, ha a gyerek nem akar szót fogadni. Jellemző mozzanata ennek a szörnyű esetnek, hogy az anya idősebb gyermekét az édesapa kiemelte a bántalmazó kapcsolatból, a nagyapa pedig vállalta a nevelését – viszont a kislányt, a magatehetetlent sorsára hagyták, feltehetően, mert még nem tudta elmondani, mi történik vele, s valószínűleg, mert kevésbé számított sorsa a fiúénál. Miként feltehetően az anyja sem kapott soha semmilyen helyes mintát arról, hogy mire van joga és lehetősége egy nőnek. Nem mintha ez felmentené annak lelkiismereti és jogi súlya alól, hogy hagyta, a szeme láttára bántalmazzák a gyermekét, miközben egy szerető, gyermeke életét a magáénál is többre becsülő anya a saját testi épségét sem kímélve próbálta volna védeni.
Kulcsproblémák a hazai oktatásban
Hovatovább, a kötelező óvodai felvétel alsó határa is elvileg a betöltött 3. életév, miközben tudjuk, hányadán állunk óvodai férőhelyekkel, ha immár kistelepülési környezetekben, sőt faluhelyen is „óvodai várólisták” borzolják a kedélyeket, és egész nyáron azon kell izgulniuk a szülőknek, sikerül-e a gyereket óvodába íratni. Ugyanakkor még mindig jelentős számban vannak, főképp érzékeny társadalmi kategóriákba tartozó gyermekek, akik a kilenc hónapig tartozó kötelező iskola-előkészítő programban sem vesznek részt.
A nem túl biztató értékeléshez jelentős támpontot nyújt a hazai oktatáselmélet több kiváló és meghatározónak számító szakértőjének véleménye is. Dr. Ivan Ivić professzor, aki a 2016–2020 közötti időszakra vonatkozó oktatási stratégia egyik kidolgozója, majd a felemás megvalósítást követően meghatározó kritikusa mellett dr. Ana Pešikan egykori tudományügyi és technológiai miniszter, a belgrádi Bölcsészettudományi Kar doktori iskolájának tanára is komoly aggodalmaknak ad hangot a szerbiai oktatásügy jelenkori állapota és kirajzolódni látszó távlatai miatt.
Fegyvert kértem, nem fuvart
Miután kiderült, hogy Ukrajna kész megvédeni magát, lassacskán a Nyugat is feleszmélt. Előbb védőeszközöket küldött, majd lassan fegyverzetet is. A nagy diplomáciai viták akörül zajlanak, hogy megkapja-e Kijev az annyira kért vadászbombázó repülőgépeket. Zelenszkijt rocksztárként ünneplik Nyugaton, miközben Putyin még az egykori szovjet blokk utódállamait sem igazán tudja kordában tartani.
Jelenleg egy frontvonalon zajlik komoly küzdelem: a Donbaszban, amelyet egy év alatt sem sikerült elfoglalni, az orosz csapatok egy Magyarkanizsa méretű város megszerzésével büszkélkedhetnek, és nyolc-tíz hónapja próbálnak bevenni egy Szabadka nagyságú települést. Ez lenne az a Bahmut, amelyről annyit hallani, s amely emberi lakhatásra vélhetően már soha nem lesz alkalmas. Igen, ezt a várost az ukránok előbb-utóbb feladják, van még kiépített védvonaluk a térségben, a civilek meg már amúgy is elmenekültek.
A Miatyánk ára
Az eddig sem volt kétséges, hogy az egyházak igyekeztek, igyekeznek és igyekezni is fognak lehetőleg minél több pénzhez jutni, hiszen az egyházi szolgálatot nem vatikáni valutával („Isten fizesse meg”) honorálják. Napjainkban meglehetősen költséges dolog templomban keresztelkedni, esküdni, de az elhalálozással kapcsolatos ilyen vonatkozású kiadások sem nevezhetők elhanyagolhatónak. Ennek ellenére jogos a Szent Száva-templom körüli pénzéhesség, hiszen a mindenkori rezsim szinte a tenyerén hordja az egyházat. Nem fizetnek jövedelmi adót, vagyonadót, mentesülnek az általuk megteremtett és áruba bocsátott termékek és termények utáni általános forgalmi adó alól. A második világháború után elkobzott ingatlanok visszaszármaztatása folyamán elsőséget élveztek, és komoly mennyiségű épületet, valamint mezőgazdasági területet kaptak vissza.
A kirándulások végnapjai?
Meglepő (ál)hír látott napvilágot a minap nemcsak a napisajtóban, de az oktatással foglalkozó portálokon is. Milorad Antić, a Szakközépiskolák Fóruma elnevezésű érdekvédelmi szervezet képviselője ugyanis bejelentette: „Az osztálykirándulások minden valószínűség szerint megszűnnek. Az egésznek ugyanis semmi értelme, ha a szülő kénytelen az utolsó fillérét erre költeni. […] Az árnak akkor lenne értelme, ha a gyerekek legalább tanulhatnának valamit, láthatnának olyat, amit máshol nem. Hogy a szülő legalább tudná, mibe fektette azt a pénzt.”
Mi lesz veled 10 év múlva Hódegyháza?
Egy templom, három kisbolt, egy kisebb posta, egy óvoda és egy általános iskola, ahol csak alsó osztályos gyerekeket látni, felső tagozat ugyanis már nincs. Azért, hogy az ott élő fiatalok a nyolc osztályt befejezzék, ötödikes koruktól Tiszaszentmiklósra kell, hogy utazzanak – ez Hódegyháza, közismertebb nevén Jázovó. A többnyire magyarlakta település annyira kicsi, és olyan kevesen lakják, hogy joggal teszi fel az ember a kérdést: Mi lesz veled 10 év múlva Hódegyháza?