Az elsorvasztás és begubódzás apropójára
Többféle gettóba zártság létezik, de az emberiességet elveszejtő és meggyalázó szellemi bezártság a legveszélyesebb, különös tekintettel arra, amikor az ember Isten képére teremtettségéről van szó. A széles körű egyetemes és nemzeti művelődésre alkalmas csapok hatalmi eszközökkel történő elzárásánál nincs életellenesebb, amikor az egyetemes és nemzeti emberi identitástudat a tét, minek lényege a humanitás. Most éppen ilyen helyzet tanúi vagyunk világviszonylati szinten, de még inkább a mikroközösségek esetében. Ma már az is egyértelművé vált, hogy ez utóbbi esetben mi most egyfajta teljes elsorvadáshoz vezető úton járunk: itt és most, éppen egy ilyen körülmény gyors ütemű kibontakozásának kellős közepén vagyunk. S hogy ez pl. többek között miben nyilvánul meg, elmondom. Mert nemcsak az elmúlt tíz évben elvesztett hetvenezer – ha nem sokkal több! –, térségünkből eltávozott magyarról van szó, hanem az itt maradottakról is.
Az egykori szabad királyi városi státusszal, szecessziós örökséggel meg általános kulturáltsággal büszkélkedő Szabadka arculata, különösen az utóbbi tíz évben, rohamosan megváltozott. Thália templomának tövében immár az új honfoglalók mentalitása honosodott meg az általam csak „hasfájós kántálásnak” nevezett közönségszórakoztató hangos gajdolásnak köszönhetően, amihez a belváros üzleteinek tövében kéregető romacsemeték társulnak.
A fegyverropogás háttérzenéje
A migránscsoportok egymásra lövöldözéseit is minden bizonnyal az emberkereskedők váltják ki. Van köztük mindenféle nemzetiségű, olyan is, aki maga is tapasztalt, minden hájjal megkent (afgán vagy marokkói) migráns, de a bandáknak errefelé szerb és magyar tagjaik is vannak, a „nagyfőnök” pedig ki tudja, hol székel. Az illegális embercsempészet logisztikája gyorsabban fejlődik, mint a migránsválságot kezelni kívánó hivatalos állami, rendőri stratégia. A „háború” tulajdonképpen e két tényező között zajlik. A menekülteket s menekülni vágyókat e két erő lökdösi ide-oda, a határ egyik oldaláról a másikra, befogadóközpontokba, menekülttáborokba vagy épp a tengerbe, a halálba.
Csak kis számuk jut el Nyugat-Európába, ahol beadhatja a menekültkérelmét, melynek kb. csak a felét szokták elfogadni. És itt újabb probléma merül fel, az, hogy a Közel-Keletről, Afrikából érkezőket nem érdekli az európai liberális demokrácia. Őket az érdekli, hogy legyen tető a fejük felett, és kapjanak segélyt vagy fizetést. Nyugat-Európában kulturális vagy vallási zárványokat alkotnak, gettósodnak, kulturálisan általában nem integrálódnak.
Mennyit ér százkét meggyilkolt prijedori gyermek?
Vučić a „megölt szerb gyermekről” beszél a százkét meggyilkolt prijedori gyermek csontjai felett anélkül, hogy akár egyetlenegy szóval is említené őket. Az arcátlanságnak, a lelketlenségnek és morbiditásnak ezt a szintjét ritkán van alkalmunk megtapasztalni. „Húsz éve...
A nagyotmondás
Tegyük azonban fel, hogy négy év múlva csakugyan megérkezik az elnök által vizionált 2,6 millió külföldi, akik kizárólag a világrendezvény megtekintését tűzik ki célul. Az is logikusan hangzik, hogy nem lehet őket évszázados hotelekben, motelekben vagy éppen fizetővendég-szobákban elhelyezni. Szállodákra lesz szükség. De vajon a jelenlegi létszámot ilyen rövid idő alatt az ország (építőipara és pénzügyi helyzete) képes lehet megduplázni? Mert Vučić szerint hozzávetőleg százhúsz hotel fog épülni.
Ám legyen. Arról azonban egy árva szót sem mondott, hogy kik fognak a pénztárcájukkal beállni e monumentális beruházás mögé, az ugyanis több mint gyanús, hogy a magántőke hajlandó lesz euró-tízmilliókat befektetni egy ilyen rövid távú és felettébb bizonytalan üzletbe. Vagy (ismét) az állam fog hatalmas hiteleket felvenni? Azokat egyszer vissza is kell fizetni, főleg, ha tudjuk, hogy a megfelelő szállodák felszerelése sem olcsó, s azt követi a fél évig tartó üzemeltetés. Van Szerbiában annyi képzett, idegen nyelveket beszélő szakács, pincér szobalány stb., akik a majdani finnyás vendégek igényeit ki tudják elégíteni? Aligha, hiszen a meglevők igen jelentős része már elvándorolt a napnyugta irányába.
https://szmsz.press/2023/08/16/egy-ev-alatt-43-szazalekkal-dragultak-az-elelmiszerek/
A makkhetesiek nyugalma
Köztudott, hogy az állampolgárok alkotmányban rögzített joga, hogy biztonságban éljenek, ezt minden valamirevaló állam garantálja is az adófizető polgárai számára. A szerb–magyar határ közelében élők, Zombortól Szabadkán át Horgosig nem élhetnek ezzel az alkotmányos jogukkal. Tizenhárom hónappal ezelőtt kezdődtek az embercsempész bandák közötti fegyveres leszámolások, amelyeknek a havonta szervezett látványos rendőri akciók nem képesek útjukat állni.
Vitathatatlanul jogos tehát a makkhetesi, hajdújárási vagy a palicsi, horgosi polgárok aggodalma, illetve félelme. A szabadkai polgármester az ügyvezető vagy megbízott helyi főrendőrrel és annak egyenruhás munkatársával nem tudta megnyugtatni a polgárokat, ahogy tíz nappal korábban a belügyminiszter sem a makkhetesieket. Ahol ugyanis hetente többször is megszólalnak a közeli erdőben a fegyverek, ahol a boltban migránsokkal találkozik az ember, ott a politikusi ígérgetések, a szólamok, a parlamenti felszólalások, a langyos képviselői interpellációk nem tudnak senkit sem megnyugtatni. Alighanem szembe kell nézni a valósággal, a könyörtelen tényekkel.
Légüres térben
A szülők nyakán élősködőkkel kapcsolatban történt, hogy a bombázások idején az újvidéki ügyviteli főiskolára minden kritérium és felvételi vizsga nélkül nem kevesebb, mint 3250 elsőéves hallgatót vettek fel, közülük kétszázötvenet a költségvetés terhére, a többi pedig kénytelen volt fizetni az évi 60 000 dináros tandíjat. A júniusi vizsgaidőszak alkalmával e sorok írója megkérdezte egykori osztálytársát, aki az említett főiskolán politikai gazdaságtant, mikroekonómiát és makroekonómiát tanított, hogy hány hallgatót vizsgáztatott. Kiderült, hogy ugyan tömegesen, vagyis nagyjából nyolcszázan (!) a tanár úr elé járultak, de mindössze egyötödüknek sikerült kiizzadnia egy hatost. A megjegyzésre, hogy miért volt ennyire szemét velük, alulírott egykori osztálytársa csak annyit mondott:
– Neked fogalmad sincs, hogy ezeket mennyire nem érdekli a tanulás. Apucika pénzén egy évig szórakoznak Újvidéken, majd hazamennek. Egyáltalán nem érdekli őket a jövő – mondta professzor.
Okkal lehet feltételezni, hogy éppen az ilyen életfelfogásúakat találhatjuk nap mint nap a kávézók kerthelyiségeiben.
A mesebeli királyfi rettegése
Ami a mesebeli királynénak a tükör, az országunk elnökének, Aleksandar Vučićnak a választási megmérettetés. Ezért van rá szüksége szinte évente. Boldogabb országokban négy- vagy ötévente elmennek, megválasztják, akikben látnak némi potenciált, hogy javítson az ország állapotán, s ha sikerül, hozzácsapják a helyi vezetők megválasztását is, aztán négy vagy öt évig a választottak teszik a dolgukat, jól, rosszul, adottságaikhoz mérten, a nép meg vagy elégedett, vagy nem, ha nagyon elégedetlen, tüntet egyet, amiből a vezetők felmérik, hogy mehetnek-e tovább a kitalált úton, vagy kell oda némi változtatás… És így szépen eltelik a választási ciklus, ha a nép elégedett volt, újraválaszt, ha nem annyira, választ másokat. És elkezdődik egy újabb választási ciklus, amelynek ideje alatt mindenki teszi a dolgát.
Na de nem Szerbiában! Itt bizony választásokat tartunk, ha kell, ha nem. Részben azért, mert Vučićnak kell a bizonyíték, hogy még mindig ő a „legszebb”, részben pedig azért, mert amíg tart egy jó, szaftos választási kampány, addig sem kell kormányozni. Ami egyáltalán nem mellékes szempont, tekintettel arra, hogy rendszerint néhány hónap alatt ki szokott derülni: egy-egy miniszter vagy a dolgát teszi, ahogy azt tényleg kellene (ez a ritkább eset), vagy a főnök kedvében jár. A kettő együtt nem megy. És akkor jön a főnöki duzzogás, annak belengetése, hogy „ő akár el is mehet”, hogy a kórus egyszerre harsanjon fel, és könyörögve kérje maradásra, amire aztán Vučić nagy kegyesen bólint, és mégis marad.
Ne számítsatok rám!
Mintha a kiváló ellenzék magától teremtődne, s nem nekünk, magunknak, másként gondolkodóknak kellene létrehozni, fejleszteni, kialakítani, támogatni, tekintélyt és létjogosultságot teremteni neki. Az ellenzék ugyanis nem az uralkodó pártvezérrel szemben megnevezhető másik (esetenként: bukott) politikust jelenti. Az ellenzéknek maguknak kellene lenni.
Talán becsületesebb lenne elismerni az igazságot. Hogy nem akarják, vagy nem tudják fölvenni az ellenzékiség kesztyűjét, mert a világnak e szerencsétlenebbik felén kényelmetlen, veszteségeket hoz, mert – például a tanárok, művészek, más szellemi foglalkozásúak – elveszíthetik népszerűségüket, az irántuk elvárható tiszteletet, akadályokba ütközik legendává válásuk. És ez az, amire az uralkodó pártarisztokrácia igazán vevő: a hiúság alakzataira, a népszerűtlenségtől, a név és a karrier bemocskolásától, az egzisztenciális veszteségtől való félelemre. Szomorú, hogy a mai trendek szerint egy tanárnak inkább népszerűségre kell törekednie, mintsem a tudásátadás tekintélyére; nem a követelményrendszer korrektségére, hanem annak fellazítására, ha azt akarja, hogy elfogadják. Nem a diákok, hanem a szakma.
Hitelvesztés
Amíg csak újság, rádió, majd később televízió létezett, a hírek fogyasztói, tehát az olvasók, hallgatók, nézők viszonylag könnyen kiszűrték a szemenszedett hazugságokat. Volt rá idejük ezt megtanulni és gyakorolni, hiszen – például Szerbiában – már száz évvel ezelőtt is létezett többpártrendszer, s ahol erre épült a társadalom, ott a posztra vágyó politikusok igencsak megtanultak mellébeszélni, féligazságokat közölni, elferdíteni a valóságot… Szóval a nép egyszerű nyelvén szólva összevissza hazudozni. Azóta ezt már művészi szintre emelték.
Csaknem harminc évvel ezelőtt megjelent az internet, s a hírek szavahihetőségét illetően új helyzet alakult ki. Főleg akkor, amikor a felhasználó nem volt köteles felfedni valós kilétét. A különféle közösségi oldalakon ömlesztve érkeztek a legszélsőségesebb nézeteket való vélemények és reagálások.
Talán mondani sem kell, hogy ebbe a propagandahadjáratba elsőként a politika kapcsolódott be. Napjainkban úgynevezett álprofilokon keresztül mocskolják a másik oldalt, és istenítik a saját embereiket, olykor olyan szövegkörnyezetben, hogy felfordul az ember gyomra.
Éppen a közelmúltban derül ki, hogy a Szerb Haladó Párthoz több mint tizenkétezer olyan személy köthető, akik a hatalmi koalíció szekerét igyekeznek tolni, természetesen dicsőítéssel és mocskolódással. S ami a legszomorúbb és egyben az illetők jellemének szegénységi bizonyítványa, amikor kiderült, hogy kik állnak az úgynevezett trollok mögött, a szemük sem rebbent.
Mit lehet itt még mondani az oktatásról?
Úgy is gondolhatjuk, hogy az elmúlt néhány hónapban Szerbiában a közoktatásban minden, még az elképzelhetetlen is megtörtént, s hogy ezután már csak az újrakezdés lehetséges. A restart. Az ilyen elképzelések persze nélkülözik a valóságban tapasztalható tényeket: a politikum riadt igyekezetét, hogy a totális ellenőrzésnek legalább a látszatát fenntartsa, vagy a lakosság „átlagos” erkölcsi, elme- és idegállapotát, azt a sunyi tunyaságot, amiben a többség (még mindig) kushad. Az a bizonyos újraindítás hatástalan, ha csupán egyetlen területen, mondjuk az oktatási rendszerben történik meg. Persze, valahol el kell kezdeni, s talán logikus is, hogy olyan intézményrendszerből induljon a változás, amelyik a gyakorlatban valamiféle módon a lakosság csaknem száz százalékával kapcsolatban van, ennélfogva meghatározó befolyása lehetne a közfelfogásra.