A bangúziai parlament
Az új évszázad egyik szenzációjának képei csütörtökön, azaz ma egy hete az esti órákban terjedtek a világhálón és a világ különböző tévétársaságainak hírműsoraiban. Szerbia Népképviselőházából érkeztek a felvételek, amelyekhez hasonlókat eddig csak egzotikus országok parlamentjeiből láthattak világszerte. Nálunk is. Most már „hazai anyag” is rendelkezésünkre áll.
Tanul a tanár
Nincs hosszú pedagógusi múltam, tapasztalataimat egyrészt az egyetemen, másrészt az általános iskola felsőbb osztályaiban szereztem – ezúttal mégis össze szeretném foglalni, hogy tanárként én mit tanulok oktatás közben a gyerekektől, a gyerekek között, zárt ajtók mögött. Mert a tanár tanul, miközben tanít.
A mágikus százhetes
Mindig lehet találni okot az ünneplésre, gondolhatta valaki a szerbiai kormány háza táján, amikor meg kellett magyarázni, miért is rángatják el a sajtót valahova az ország déli csücskébe, a Lebane nevű kisvárosba, ahol Ana Brnabić kormányának első száz napját értékelte.
De már itt, ezen a nulladik ponton is számos kérdés vetődik fel.
Mindenhol jó, de legjobb…
Fejenként 1300 eurót kerestünk, az albérletért 700 eurót fizettünk havonta, a rezsiért pedig plusz 150 eurót. Megélhetésre 350 eurót fordítottunk szintén minden hónapban, a hazautazás havi kétszer, 250 euróba került, tehát körülbelül 1000 eurót tudtunk félre rakni havonta. Azért, hogy ez az összeg nagyobb legyen idővel szabadidőmben plusz munkát vállaltam egy építkezésen.
A hajdújárási születésű Gandis Szebasztián 2012-ben úgy döntött, szerencsét próbál Ausztriában, ahová néhány hónapnyi távkapcsolat után, barátnője is követte. A fiatal pár a biztosabb megélhetés miatt döntött akkor úgy, hogy külföldre költözik, ám tíz évvel később, néhány megvalósított céllal a hátuk mögött, immár mint férj és feleség, anya és apa, elhatározták, hogy mindazt a tudást, tapasztalatot és pénzt, amire az osztrákoknál szert tettek, idehaza a Vajdaságban kamatoztatják. Hogy miért? Azt Gandis Szebasztián mesélte el.
A hanyagság és a hűség ára
Külön említést érdemel a főleg Szerbia délkeleti és délnyugati részén történő áramlopás. A Szerbiai Villanygazdaság műszaki részlegének megállapítása szerint Pirotban és környékén a hálózatba beszuszakolt elektromos energiának hét százaléka egyszerűen eltűnik. Ugyanakkor Novi Pazarban, vagyis Sandžakban szinte népszokássá vált ez a törvényellenes tevékenység, hiszen a hozzájuk érkező energia 31(!) százalékát ellopják. Azt talán mondani sem kell, hogy ezt a veszteséget az EPS a becsületes fogyasztókkal fizetteti meg az helyett, hogy szorgalmasabban és szakszerűbben ellenőriznék az árammérőket és azok környékét.
Az állam és a polgárok büszkesége Egység és tévhit
Bár Rastko Nemanjić (Szent Száva) személye és tanítása a szerb oktatás és kultúra meghatározó eleme, így a szerb iskolák védőszentjének számít, a XXI. században visszahozott, egyházi szertartással „kiteljesített” iskolai ünneplése megannyi vitára és nézetkülönbségre ad okot elsősorban az ország alkotmányban rögzített szekuláris berendezkedése és az ezzel folyton szembemenő gyakorlat okán.
A szécsányi (Közép-Bánát) általános iskola igazgatónője az Alkotmány 11. cikkére hivatkozva kijelentette: „el kell különítenünk az iskolát az egyháztól, mert iskolába járhatnak katolikusok, muszlimok, más vallásúak, valamint ateisták is, ezért nem szabad az iskolában senkit sem arra kényszeríteni, hogy részt vegyen mások vallási szertartásain.”
Nem volt elég pénz az iskolakezdésre, így külföldön próbáltak szerencsét Csantavérről Londonba, Bánátból Ausztriába
Bár sok árnyoldala van a külföldi munkavállalásnak, azt is el kell fogadni, ha valaki jobban találja meg a számításait akkor, ha választ magának országot.
Így van ez a csantavéri Szakács Dórával is. Dóra 2013 februárjába ment ki Londonba. A középiskola után Újvidéken kezdte el tanulmányait, de a nyelvi korlátok miatt nem érezte jól magát, ezért hamar ott is hagyta az egyetemet. Hirtelen ismét Csantavéren találta magát, és nem tudta, hogy hova kellene tovább lépnie. Ekkor döntött úgy, hogy Londonba költözik, hogy ott au pairként dolgozzon és nyelvet tanuljon. Ennek tíz éve. A bátyja még abban az évben költözött utána, szintén Londonba.
Hasonlóan élte meg a kiutazást az öttagú bánáti család is, akik név nélkül mesélték el tapasztalataikat. Ők 2017-ben döntöttek a költözés mellett, amikor szembesültek azzal, hogy egyszerűen nincs elég pénzük az iskolakezdésre.
– Készültünk az iskolaévre, három gyerekkel, közben jó lett volna a gyermekeinket egy sporttáborba is elküldeni, ami, bár nem volt drága nekünk mégis megléphetetlen volt. Emellé jött persze az, hogy ruha, cipő, tanszerek, füzetek – akárhogy számoltunk, nem volt elég a pénz. Ekkor a párom döntött úgy, hogy ő kimegy Ausztriába dolgozni – meséli név nélkül az anyuka, aki ezt követően tavasszal ment a férje után.
Öregapád, aki fújja az ábécét
A házunkban még van két ún. vonalas telefonkészülék. Egyikről azt sem tudjuk, hova tettük, már a számára sem emlékszünk, a másikat meg nem szoktam felvenni, mert csak ügynökök hívnak rajta, és (mert valami ősrégi telefonkönyvből keresik ki a számokat), rég megboldogult férjemet szeretnék meghívni bemutatóval egybekötött vacsorára. Mindenki más már mobiltelefont használ.
És egy vajdasági iskola azzal a – példamutatónak gondolt – határozatával került a médiahírekbe, hogy betiltották a mobiltelefonok használatát a tanórákon, a diákoktól elveszik, és az osztályfőnököknél teszik letétbe a készülékeket. Abban, hogy a Facebookon (ön)képzett polihisztorok ujjongtak a hír hallatán, nincs semmi meglepő, hiszen mindennek örülnek, ami negatív, s amivel gátolhatják a változást. A szomorú az, hogy ezt a szülők és a pedagógusok nagy része is vastapssal fogadta, s hogy általam is ismert magyartanár írta kommentként egy poszt alá, miszerint „nagyon jó”, meg hogy a diákok úgyis csak „gagyi játékokat játszanak” a mobiltelefonokon.
Háborúban állunk Oroszországgal – vagy mégsem?
Így aztán pénteken arra virradt Magyarország, hogy Orbán egyik vendége, az American Conservative felelős szerkesztője, Rod Dreher a blogján megírta, mi mindent hallott a magyar kormányfőtől a budapesti Karmelita kolostorban azon a bizonyos beszélgetésen. Ez a beszámoló aztán részben magyar belpolitikai vitát kavart, részben nemzetközi botrányt váltott ki. Olyannyira, hogy a már megjelent cikket nemcsak át kellett írni, de még a címét is meg kellett változtatni. A cikk eredeti címe az volt, hogy We are in a war with Russia – ami magyarul annyit tesz: Háborúban állunk Oroszországgal. Aztán hirtelen, már a megjelenés után, a cím a következőre módosult: West is in a war with Russia – tehát szabatos magyar fordításban: A Nyugat háborúban áll Oroszországgal.
Már ez is eléggé sokatmondó, szegény szerző ugyanis elsőre vélhetően azt hitte, Magyarország a Nyugat része, aztán szólhattak neki, hogy talán ezt így ne… Vannak nyilván más magyarázatok is a változtatásra, de azért ez az első asszociáció, amely az ember eszébe jut…
A Bécsi Naplót csempészni kellett Magyarországra A negyvenhárom éves fennállását ünneplő kéthavi lap alapításáról, a folytonosságról, a modern kor kihívásairól Deák Ernő főszerkesztő mesél
„Nekünk az volt az egyik célunk, a magyar szó, a nyelvünk és identitásunk megőrzése mellett, hogy a demokrácia hangján is megszólaljunk. Támogattuk a magyarországi kibontakozó ellenzéki mozgalmat. Sikerült becsempészni is lapot, egy-egy számra tíz-tizenöt olvasó is jutott. Harmadik célkitűzés volt a határon kívüli magyarságra való odafigyelés. Ezt a mai napig tartjuk.”