A Vučićnak szánt pofon neve: Vulin
Szóval van egy kémfőnökünk, aki bedolgozik a maffiának, kábítószerrel kereskedik, és a pozícióját is arra használja, hogy azokat a bűnözőket védje, akik ellen nyomoznia kellene. Erre tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy roppant kínos.
Mindehhez a szerb kormány nem tudott semmilyen kommentárt fűzni egy teljes hete. A külügyminiszter ugyan vasárnap beszélt valami olyasmit, hogy „Amerikából nem érkeztek bizonyítékok Vulin ellen”, meg különben is politikailag motivált lépésről van szó. Pedig az ilyen vádak miatt a kormánynak azonnal le kellene váltania Vulint, bármi is a véleménye Ivica Dačićnak. Volt is az elmúlt napokban kormányülés, aztán még csak napirendre sem került az ügy.
Aleksandar Vučić államfő is csak annyit tudott kinyögni, hogy „a kokaint nem Vulin kabinetjében, hanem a Fehér Házban” találták meg (utalva egy kis színes hírre, miszerint a Fehér Ház turisták számára is nyitott részében találtak némi drogot), meg hogy nem nagy ügy az egész, 1999-ben ellene is szankciókat vetett be Washington, „és pont nem érdekelt, hogy őszinte legyek” – tette hozzá államunk elnöke.
Pedig valószínűleg kellene hogy érdekelje.
A demokrácia látszata
A pártszakadást követően aztán (2008-ban) néhányan hűek maradtak addigi főnökükhöz, köztük az a mostani miniszter is, aki most országos felháborodást váltott ki a parlamenti felszólalásával. Aleksandar Martinović, aki amúgy oktató a Belgrádi Egyetem Jogi Karán, hosszú ideig nem csatlakozott az akkor még Tomislav Nikolić vezette új radikálisokhoz, mi több, maffiózóknak nevezte az akkor már a hatalom részeként villogó egykori harcostársait. Aztán egyszerre csak ő is „megtért”: csatlakozott Vučićékhoz. Legutóbb már miniszteri bársonyszéket is kapott, és a parlament ülésén igazi radikális szónoklatot tartott. Nem tudta türtőztetni magát, és olyan beszédet vágott le a Tisztelt Házban, mintha még mindig radikális lenne. Nem feledékenységről van szó, hanem inkább arról, hogy ismét igazi önmagát adta: a gyermektelen képviselőket sértegette, rajtuk keresztül pedig mindazokat, akik ebben az országban – ilyen vagy olyan okokból – nem tudtak gyermeket vállalni.
Egység a széthúzásban
A figyelem oka ilyentájt, sajnos, mindig ugyanaz: július 11-én van az évfordulója a srebrenicai népirtásnak, annak a borzalomnak, ami 1995 rettenetes nyarán történt, amikor a boszniai Szerb Köztársaság hadserege Ratko Mladić tábornok utasítására napokon át módszeresen legyilkolt legalább nyolcezer-hétszáz bosnyák férfit, majd tömegsírokba temette őket, amelyeket később kiástak, és a holttesteket más helyszínekre vittek, hogy így próbálják elrejteni a szörnyűséget, amit elkövettek.
A srebrenicai iszonyat akkora volt, hogy azt már a világ sem intézhette el néhány semmitmondó nemzetközi határozattal, így aztán alig öt hónappal később, még ugyanabban az évben, decemberben megszületett a boszniai háborút lezáró daytoni megállapodás, amely megalapozta a ma ismert Bosznia-Hercegovina államberendezését.
Ismeretek, készségek és kompetenciák a határon túli magyar oktatás szolgálatában
Tavaly az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete huszonöt vajdasági magyar óvónőt, tanitónőt, tanárt és szaktanárt válogatott be a projektbe. Romániából ötven pedagógus kapott lehetőséget arra, hogy az első körben részt vehessen a projekt megvalósításában. A projektbe bevont hetvenöt pedagógus 2 × 30 órás, Magyarországon akkreditált továbbképzésen vett részt tavaly Pécsett. Az első képzésre 2022 márciusában került sor, ez a Pedagógus továbbképzések, szakmai műhelyek tervezése, szervezése, vezetése címmel valósult meg. A képzés során a résztvevők megismerték az élményalapú tanulás szemléletét, módszertanát. A kurzus végére összeállították egy saját továbbképzés vagy szakmai műhely tematikáját, meghatározva a célcsoportot, a célt, elvárt eredményeket, módszereket, marketingelemeket.
Egy igazságmenet csekély igazságtartalommal
Néhány hónappal ezelőtt keringett az interneten egy rövid videó: egy embernek a feje egy téglához volt ragasztva, ő beszélt néhány mondatot, majd érkezett egy másik egy pöröllyel, és néhány csapással végzett az elsővel. Igen, úgy.
A téglához ragasztott fejű ember egy, a Wagnerből dezertált férfi volt, kivégzése pedig a büntetése.
Na, ilyen ez a Wagner-csoport.
Mindezt nem a borzongatás szándékával idéztük fel, csak fontosnak tartottuk tisztázni: a Wagner-zsoldoscsoport, amelynek tagjai nagyon jó fizetést kapnak a munkájukért, ami magában foglalja afrikai országok hadurainak kiszolgálását, szíriai olajkutak „védelmét” (és tulajdonba vételét), bizonytalan demokráciájú országokban megszervezett és lebonyolított puccsokat – olyasfajta tevékenységet végez, amelyet ugyan az orosz állam érdekében tesznek, az orosz állam utasítására, de úgy, hogy hivatalosan Oroszországot ne lehessen beavatkozással, az adott tevékenységekkel vádolni.
Ennek a szervezetnek az alapítója Jevgenyij Prigozsin, az az ember, aki piti bűnözőként kezdte a pályafutását, majd nagyobb bűnök miatt kilenc évet ült börtönben, hogy onnan szabadulva egy hotdogozóval alapozza meg a karrierjét. Ebben a hotdogárus időben ismerkedett meg az akkori szentpétervári önkormányzat egyik tisztségviselőjével, bizonyos Vlagyimir Putyinnal, akivel aztán több évtizedes mély barátság szövődött köztük, amelynek természetesen nagyon szigorú üzleti alapja volt. Putyin szerezte az engedélyeket, Prigozsin csinálta a bizniszt, miközben mindketten egyre magasabbra jutottak, és egyre gazdagabbak lettek.
Súlyvesztés
Erdélyben és Vajdaságban látszólag jónak tűnik a helyzet olyan értelemben, hogy a vezető pártok bizton számíthatnak kormánytagságra. Ennek okai gyökeresen különböznek, mivel Románia turbulensebb közélete teljesen más, mint a tekintélyelvű populizmusba ájult Szerbiáé, ahogyan a választói bázisok állapota is máshogy fest – ám tény az, ami tény. Az RMDSZ és az VMSZ is részesül a végrehajtó hatalomból. A számban második legjelentősebb szlovákiai közösségben jelenleg krónikus káosz uralkodik. Ugyanakkor mindhárman közösek abban, hogy nem diktálják, csupán elszenvedik a feltételeket. Annak potenciálja, hogy akármelyik fajsúlyosabb pártjuk határozza meg a játékszabályokat, egyre fakul. Ezt azonban csak (nagyobb) részben okozza a alacsony születésszám, a magas halálozás és elvándorlás vaskerekei között szenvedő választói csoport…
Mennyiségben kisebb, de elviekben mégis jelentősebb baj az, hogy a kisebbségi magyar politikai pártok és közéletek mintha elvesztették volna a képzelőerejüket. Az csak egy dolog – noha egyike a legjelentősebbnek –, hogy igyekeznek mindenáron jó szelet kapni az Orbán-kormányoktól… A másik egy sokkal finomabb szövetből font valami – amit Finta Márk áprilisi cikkében a szlovákiai magyar politika éthoszának nevezett, amit „a választókban felépített, kényszeres bizalom”-nak is nevez. Ez arra a választói meggyőződésre alapozódott, hogy a szavazatunkat élvező alakok a „jó oldalon” állnak. A diagnózis némi korrekció és kontextualizálás után szinte mindegyik kisebbségi magyar közéletre alkalmazható.
Nyolcadikosok
Hogy milyen nagy kincs a többnyelvűség, a többkultúrájúság, azt határozottan érezni lehetett ezen a délutánon. Ebben az iskolában kétnyelvű oktatás folyik (ezenkívül szerbet és magyart mint környezetnyelvet, valamint angolt és németet tanulnak a diákok), a tanárok zöme is kétnyelvű, és nemhogy konfliktus, de még horzsolódás sincs abból, hogy itt két nemzet fiai és lányai tanulnak és szórakoznak együtt. Egymás elfogadása magától értetődő és maximális. Erre nem kellett külön okítani a tanulókat, a gyakorlatban tanulták meg, hogy a tolerancia és ami több mint tolerancia: az egymás iránti érdeklődés, a barátkozásra való nyitottság és a szeretet egy kétnemzetiségű kisvárosban mennyire fontos és áldásos.
Megható volt látni a fiatalság virágzását. A lányok mind kicsípték magukat, frizurát csináltattak, megmutatták bimbózó nőiességüket; a fiúk ilyenkor testileg még nem annyira fejlettek, némelyik azonban már megnyúlt, és elmélyült a hangja. Ezen a délután és búcsúestén ráeszméltem, hogy az az energia, nyitottság, remény, bizalom és a jövőre való feltárulkozás, amit megnyilatkozni láttam, ennek a zsenge ifjúkornak a sajátja, és soha többé nem tér vissza; hatalmas érték ez.
Jobb kéz, bal kéz
A beharangozott választásokra visszatérve, a legbiztosabb jel, hogy az államelnök egy, a nemzethez intézett látványos kiáltványban komoly fizetésemelést és a nyugdíjak kétszeri, szerinte nagyon is érezhető növelését helyezte kilátásba. Mint már annyiszor, nem győzte hangsúlyozni, hogy az átlagkereset, illetve a legidősebbek havi járandósága egyre jobban fog – euróban! – közelíteni a fejlettebb országokéhoz. Arról azonban egy szót sem ejt, hogy mennyire elég a hétszáz euró dinárértéke, hiszen a hivatalosan is bevallott infláció jóval tíz százalék felett van, a polgárok azonban nap mint nap tapasztalják, hogy a drágulás ennél lényegesen nagyobb. Ez azonban kísértetiesen hasonlít a félrelépő feleség felhördülésére, akit a férje in flagranti talált: „Kinek hiszel? Nekem vagy a szemednek!?”
Szó sem róla, az esetleges fizetés- és nyugdíjemelés ellen aligha van az érintettek közül bárkinek kifogása, de talán nem árt belehallgatni az éppen időszerű hírekbe, amelyek arról tudósítanak, hogy fél Szerbiában a szakadatlan esőzések igen komoly kárt okoztak. Utakat, hidakat mostak el, tönkretették a vetéseket, sőt, nem kevés helyen még a lakóházakat sem kímélték.
Végre szünidő van
Nem túlozunk, ha azt mondjuk, a májusi ünnepek után történt belgrádi vérengzés komolyan átrendezte az oktatás iránti eddig sem túl megnyugtató országos megítélést. Még azt is gondolhatta az ember, hogy egy kamaszgyerek minden elképzelést felülmúló tette a főváros legelitebb iskoláinak egyikében (bocsássa meg mindenki, de képtelen vagyok egy 14 éves gyermeket monstrumnak, gyalázatos gyilkosnak stb. minősíteni, ahogy folyamatosan teszi a hazai bulvársajtó, sőt a kormányfő is tette a parlament ülésén, de felmenteni sem vagyok képes a szörnyű vétke alól) végre kijózanító hatással lesz a szerbiai társadalomra. Igazából úgy érzem, hogy ez a kijózanodás sem a gyermekek, sem a lakosság körében nem a remélt és elvárható etikai, érzelmi szinten ment végbe.
Így az eset „hozadékai” nem a mentális és erkölcsi megtisztulás irányába mozdultak el, hanem tovább mélyítették az országos értékválságot. Valamennyit árnyal a dolgon, hogy az eset után kezdődött megmozdulásoknak (Állítsuk meg az erőszakot!) komoly visszhagja lett, és a fősodorbeli mélységes elhallgatás dacára immár másfél hónapja tart, sőt terebélyesedik. (Ebben az elhallgatásban a magyar közszolgálati média teljes mellszélességgel kiáll a hazai mellett, így a vajdmagyar közvélemény jelentős hányadának kevés tudomása van ezekről.)
Ne hülyéskedjünk – mert még úgy maradunk!
Mintha a politika csupán díszlet volna, csupán jelmez a rossz természetünk és műveletlenségünk érvényesítésére; hivatalos forgatókönyv a leszámoláshoz, gyűlölethez és bosszúálláshoz. Itt sokak számára a politika élet-halál kérdése. Mert aki győz, az mindent visz, mindent megkap: munkahelyet, házat, kocsit, pénzt, feleséget cserélhet, szeretőt tarthat, százával lesznek új barátai, külföldön taníttathatja a gyermekeit, utazhat a nagyvilában… Aki pedig veszít, az mindent elveszt: nem csupán a szeretője hagyja el, hanem a felesége is, munkahelyét elveszti, kutatják a vagyonának eredetét, vizsgálatok és bírósági perek várnak rá, mindenki hátat fordít neki, gyermekei megyűlölik és káros szenvedélyek rabjaivá válnak.