Nem volt elég pénz az iskolakezdésre, így külföldön próbáltak szerencsét Csantavérről Londonba, Bánátból Ausztriába
Bár sok árnyoldala van a külföldi munkavállalásnak, azt is el kell fogadni, ha valaki jobban találja meg a számításait akkor, ha választ magának országot.
Így van ez a csantavéri Szakács Dórával is. Dóra 2013 februárjába ment ki Londonba. A középiskola után Újvidéken kezdte el tanulmányait, de a nyelvi korlátok miatt nem érezte jól magát, ezért hamar ott is hagyta az egyetemet. Hirtelen ismét Csantavéren találta magát, és nem tudta, hogy hova kellene tovább lépnie. Ekkor döntött úgy, hogy Londonba költözik, hogy ott au pairként dolgozzon és nyelvet tanuljon. Ennek tíz éve. A bátyja még abban az évben költözött utána, szintén Londonba.
Hasonlóan élte meg a kiutazást az öttagú bánáti család is, akik név nélkül mesélték el tapasztalataikat. Ők 2017-ben döntöttek a költözés mellett, amikor szembesültek azzal, hogy egyszerűen nincs elég pénzük az iskolakezdésre.
– Készültünk az iskolaévre, három gyerekkel, közben jó lett volna a gyermekeinket egy sporttáborba is elküldeni, ami, bár nem volt drága nekünk mégis megléphetetlen volt. Emellé jött persze az, hogy ruha, cipő, tanszerek, füzetek – akárhogy számoltunk, nem volt elég a pénz. Ekkor a párom döntött úgy, hogy ő kimegy Ausztriába dolgozni – meséli név nélkül az anyuka, aki ezt követően tavasszal ment a férje után.
Öregapád, aki fújja az ábécét
A házunkban még van két ún. vonalas telefonkészülék. Egyikről azt sem tudjuk, hova tettük, már a számára sem emlékszünk, a másikat meg nem szoktam felvenni, mert csak ügynökök hívnak rajta, és (mert valami ősrégi telefonkönyvből keresik ki a számokat), rég megboldogult férjemet szeretnék meghívni bemutatóval egybekötött vacsorára. Mindenki más már mobiltelefont használ.
És egy vajdasági iskola azzal a – példamutatónak gondolt – határozatával került a médiahírekbe, hogy betiltották a mobiltelefonok használatát a tanórákon, a diákoktól elveszik, és az osztályfőnököknél teszik letétbe a készülékeket. Abban, hogy a Facebookon (ön)képzett polihisztorok ujjongtak a hír hallatán, nincs semmi meglepő, hiszen mindennek örülnek, ami negatív, s amivel gátolhatják a változást. A szomorú az, hogy ezt a szülők és a pedagógusok nagy része is vastapssal fogadta, s hogy általam is ismert magyartanár írta kommentként egy poszt alá, miszerint „nagyon jó”, meg hogy a diákok úgyis csak „gagyi játékokat játszanak” a mobiltelefonokon.
Háborúban állunk Oroszországgal – vagy mégsem?
Így aztán pénteken arra virradt Magyarország, hogy Orbán egyik vendége, az American Conservative felelős szerkesztője, Rod Dreher a blogján megírta, mi mindent hallott a magyar kormányfőtől a budapesti Karmelita kolostorban azon a bizonyos beszélgetésen. Ez a beszámoló aztán részben magyar belpolitikai vitát kavart, részben nemzetközi botrányt váltott ki. Olyannyira, hogy a már megjelent cikket nemcsak át kellett írni, de még a címét is meg kellett változtatni. A cikk eredeti címe az volt, hogy We are in a war with Russia – ami magyarul annyit tesz: Háborúban állunk Oroszországgal. Aztán hirtelen, már a megjelenés után, a cím a következőre módosult: West is in a war with Russia – tehát szabatos magyar fordításban: A Nyugat háborúban áll Oroszországgal.
Már ez is eléggé sokatmondó, szegény szerző ugyanis elsőre vélhetően azt hitte, Magyarország a Nyugat része, aztán szólhattak neki, hogy talán ezt így ne… Vannak nyilván más magyarázatok is a változtatásra, de azért ez az első asszociáció, amely az ember eszébe jut…
A Bécsi Naplót csempészni kellett Magyarországra A negyvenhárom éves fennállását ünneplő kéthavi lap alapításáról, a folytonosságról, a modern kor kihívásairól Deák Ernő főszerkesztő mesél
„Nekünk az volt az egyik célunk, a magyar szó, a nyelvünk és identitásunk megőrzése mellett, hogy a demokrácia hangján is megszólaljunk. Támogattuk a magyarországi kibontakozó ellenzéki mozgalmat. Sikerült becsempészni is lapot, egy-egy számra tíz-tizenöt olvasó is jutott. Harmadik célkitűzés volt a határon kívüli magyarságra való odafigyelés. Ezt a mai napig tartjuk.”
A kis létszámú osztályokban több idő jut az egyéni foglalkozásokra Kevés tanulóval könnyebb dolgozni, de hogyan és meddig tarthatók fenn a kis létszámú tagozatok?
Az ország gazdasági helyzete miatti folyamatos kivándorlás, valamint az asszimiláció miatt a magyar tannyelvű osztályokban egyre kevesebb a diák. Ezt a problémát jártuk körül egy óbecsei osztálytanítóval és egy pacséri tanárral.
Az óbecsei Šormaz Izabella szerint a kis létszámú osztályoknak csak előnyei vannak.
„Sokat dolgozunk együtt a három szerb nyelvű elsős osztállyal is. Barátságok köttetnek, és a tanulóim jól haladnak a szerb nyelvvel is. Megismerik egymás ünnepeit, szokásait, nincsenek verekedések, nemzeti ellentétek. A kis létszámú osztályoknak köszönhetően a magyar tagozatok elsőtől nyolcadikig is sokat dolgoznak együtt.”
A pacséri Virág Zsolt informatikából a munkákat szokta osztályozni, amit a gyerekek is szeretnek, hiszen helyben és kapnak visszajelzést. Műszakiból műhelymunkák vannak, Zsolt ebből a feleléseket előre bejelenti, így a diákokat nem éri meglepetés.
„Nem az a fajta tanár vagyok, aki ellenőrzőt írat a gyerekekkel vagy feleltet. A nagyobb létszámú osztályt is gyorsan le lehet feleltetni 2-3 kérdéssel tanulónként vagy egy villámellenőrzővel – van, aki alkalmazza is ezt a módszert.”
A diákok csökkenése ebben az iskolában is egyenesen arányos a kivándorlással.
„Kétezer környékén körülbelül háromezer lelket számlált a falunk, ez megfeleződött húsz év alatt. Ennek függvényében csökkentek az osztálylétszámok is.”
Utána az özönvíz?
Hallottunk konkrét falusi példát arról, hogy állami alkalmazottat választás elé állítottak: vagy átlép a koalíciós partner táborából a SNS-be, vagy elveszíti a munkahelyét. Márpedig az emberek próbálnak valamiből megélni, s a megszokott munkájától senki sem válik meg szívesen. Pláne, ha a fizetése nagysága sem elhanyagolható.
Ha sarkosítani akarnánk ezt a dolgot, eltúlozva ugyan, de ahhoz a magyarországi parasztéhoz hasonlíthatnánk, aki sorozatos győzködés után belépett a termelőszövetkezetbe, majd a „miért?” kérdésre röviden válaszolt: „Ankét alapján”. „Hogy-hogy?” „Hát… ankét pofont kaptam, hogy még most is cseng a fülem tőle.”
Nos, ilyen alapon (is) lehet tömegesíteni. S ez kísértetiesen hasonlít a titói korszakra, amikor vezetői vagy politikához kapcsolódó munkahelyhez csak a piros tagsági könyvecske birtokában lehetett jutni.
Hőbörgők
Három héttel ezelőtt a Családi Kör hetilap elsősorban a nyugdíjasok érdeklődésére számot tartó rovatában, a Hintaszékben, a témában szakembernek számító kolléganőnk, Takács Magda arról számolt be, hogy a katonai nyugdíjasok egyesülete, élükön az elnök Ljubomir...
Rémtörténetek
A Rémtörténetek címtől azt várjuk, hogy izgalmas, sodró erejű sztorit kapunk. Nem is fogunk csalódni, az új regény olvasmányos, a cselekmény pörgő, nyelve pedig üdítő – hörpöljük szinte a népies beszédet a bőven patakzó káromkodásokkal, szitkozódásokkal együtt. Káromkodások egy szépirodalmi műben? Igen, hiszen ezek a népnyelv szerves részei, és bizonyos értelemben „szépek”, hiszen annyi minden – indulat, érzelem, akarat, hangulat – sűrűsödik össze bennük. Nádas keze alatt a káromkodások fűszerré válnak, a végeredmény pedig egy szaftos, illatos, csípős magyar paprikás.
Nádasra mindeddig nem volt jellemző a népies nyelv használata, inkább a cizelláltság, a hosszan hömpölygő, irodalmias mondatok – most azonban, úgyszólván, „elengedte magát”, és papírra vetette a tapasztalatait, amelyeket majd ötvenéves vidéki tartózkodása során szerzett.
Requiem a Vajdasági Magyar Symposionért
Itt pedig el is érkeztünk a következő lépcsőfokhoz az MNT-hez képest. Az elmúlt évtizedben történtek csúnya dolgok a vajdasági ég alatt, néhány helyütt újra kéne gondolni bizonyos személy(zet)i kérdéseket. Nem tisztogatásra, karatergyikosságra vagy egzisztenciális ellehetetlenítésre gondoljunk, Isten ments! Ne váljunk mi is a pásztori VMSZ-szé! Hanem a szerencsésebb esetekben arra, hogy egyszerűen hagyjuk dolgozni az embereket. Hogy például ne menjenek a telefonok a szerkesztőségi gyűlések előtt, amelyek hatására stábok mennek piszkálni bizonyos, a pártnak fontos ügyeket. Vagy hogy választások alkalmával ne x darab szervezet mögé bújva járja a tartományt a Pásztor & co. És itt erről, az alkalmazott módszerekről most egy vaskos tanulmányt írhatnánk…
Összegezve: a symposion vezértémájának a pásztori VMSZ visszanyesésének kellene lennie. Nem pusztítóan, hanem szelíden, bízva a résztvevők bölcs belátásában és jóindulatában. A pártnak (amely ellen az ismert történeti kockázatok miatt nem szabad helyet adnunk holmi jakobinus hévnek) mindössze arra kéne köteleznie magát, hogy végre valahára megtalálja a helyét a vajdasági magyar társadalomban, közösségben, hasznos s a maga módján nélkülözhetetlen munkával töltvén el azt az időt, amely számára megadatott.
A válságcirkuszok síró bohóca
Meglehetősen összefüggéstelen beszédében Vučić néhányszor leszögezte, hogy Belgrád „nem akadályozhatja meg őket, hogy nemzetközi intézmények, de még a NATO tagjai is legyenek” (ez az „ők” nyilvánvalóan Koszovóra vonatkozik), elpanaszolta, hogy az Ötök „bottal jöttek”, ő maga pedig különböző dolgokat kért, majd néhányszor visszatérő elemként kétségbeesetten emlékeztetett, hogy az Európai Unió a legnagyobb befektető Szerbiában. Meg hogy Slobodan Milošević sem hitte el, hogy a NATO bombázni fogja az országot, és mégis megtörtént… Az egész elnöki nyilatkozat valami rettenetesen kínos erőlködés volt, amelynek célja az lehetett, hogy Vučić el is mondja, hogy elfogadta a német–francia rendezési tervet, meg ne is. Legalábbis ne ezekkel a szavakkal.