Nagyanyám pusztuljkának hívta a legyet,
a tévétől pedig félt,
évekig nem merte bekapcsolni,
nehogy kijöjjenek belőle az emberek,
csak szép, otthonkásan kerek hasát nézegette
a képernyőben,
de amikor nagyapám kezébe vette a távirányítót,
mellé kucorodott és titkon szerelmes lett
Horváth Pista nótaénekesbe.
Pirult, mikor a nótaénekes a tévén keresztül meglátogatta őket.
Fél év múlva nem tudott kikelni az ágyból,
a televíziót se nézte,
nem akarta, hogy őt így,
ilyen állapotban lássák a tévésztárok,
sárga krepp anyaggal takarta le a tévét.
Szögletes volt már, nem otthonkakerek,
csontjai mindenáron kifelé törekedtek testéből.
Ráncos volt már, mint a sárga krepp terítő.
– Mama, a tévét is magával temessük?
– Hiszen ez gyilkosság volna, Fiam,
akkor élve temetnénk el azt, aki benne van!”
Meggyőzni, életben tartani nem tudtuk.
Csontjai holtában is keményen feszültek
a bőrként rátapadó, nyári takarónak.
Nem volt bátorságunk feketével letakarni,
virágmintás terítőt tettünk a koporsóra,
a televíziót is beraktuk mellé a sírba,
a gyászról is elfeledkeztünk.
Csak arra kaptuk fel
fejünket, mikor a hírekben bemondták,
Horváth Pista váratlanul meghalt,
a halál oka ismeretlen.
