Mintha isten volna e boldog ember,
hogy veled lehet s a szemedbe nézhet,
melléd ül s édes szavaid zenéjét
hallja közelről,
s hallja vággyal telt kacagásod – engem
nyugtalan szívem dobogása ver fel,
percre láttalak s elakadt a lélek
bennem, a szó is,
nyelvem eltört, hogy hebegek csak, íme,
bőrömön fínom tüzek átszaladnak,
két fülem zúg és szemem is homályos
ködbe borult már.
Végig ömlik rajtam a hűs veríték,
elfog hirtelen remegés, a fűnél
arcszínem zöldebb s a halálra késznek
látszom, Agallisz…
Tűrni kell mégis, ha ez egyszer így van.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
