Úgy tűnik, hogy a teljesen szétzilált és nagyobbára egymás ócsárolásával foglalkozó szerbiai politikai ellenzék egy része kezd magához térni. Meglehet, hogy rádöbbentek, miszerint a torzsalkodás nekik semmi hasznot nem hoz, viszont igen jól jön a hatalmi nómenklatúrának, hiszen nem kell tartania attól, hogy elveszíti az elsőbbségét.
Kilenc politikai tömörülés ugyanis levéllel fordult a Szerbiai Televízió és Rádió megbízott vezérigazgatójához, amelyben találkozót kért tőle. A beszélgetés témája az RTS műsorainak olyan értelmű változtatása lenne, amelyben mindegyik ellenzéki párt, politikai erejétől függően, megfelelő időtartamot kapna a szereplésre.
Talán mondani sem kell, hogy az első számú médiaház vezetése nem kapkodja el a választ, és „alaposan áttanulmányozza”, mielőtt papírra vetné azon gondolatait, hogy miért nem lehetséges az ellenlábasok műsorokba való beszabadítása. Ebben az esetben ugyanis fennállna a veszély, hogy versenyképes létszámú támogatói tömeget tudnának maguk mögé állítani, s ezzel kétségbe vonhatnák a mindenkori hatalmiak egyeduralmát.
Ez a magatartás azonban merőben ellentmond a fennen hangoztatott közszolgálati mivoltnak, annál is inkább, mert ismét emelkedik a tévé-előfizetés díja. Az eddigi 255 helyet havonta 299 (nem 300!) dinárt kell majd fizetni, s ezt továbbra is az elfogyasztott elektromos energia árával együtt leszünk kötelesek törleszteni. Azt a rizikót ugyanis a magát az ország első számú adójának vezetése nem vállalja, hogy saját szervezésében oldja meg az előfizetés begyűjtését, hiszen néhány évvel ezelőtt már egyértelműen bebizonyosodott, hogy erre képtelen, pedig minden hatalmi politikai vonalon szinte folyamatosan hangoztatták, hogy ez hazafias kötelesség. Az ezzel kapcsolatos gyakorlat azonban bebizonyította, hogy a „hazafiak” még a második világháború alatt csaknem teljesen kihaltak.
Ebből következik, hogy az ellenzéki érzelmű polgárok sem vonhatják ki magukat a kötelező sarc alól. Pénzükért azonban nem azt kapják, amit szeretnének, vagyis az általuk – elvben – támogatott ellenzék hangját és véleményét.
A témával kapcsolatban, hosszú idő után, megszólalt Bojan Pajtić, egykori tartományi kormányfő, az akkor uralmon levő Demokrata Párt elnöke is. A tőle elvárt visszafogott stílusában csupán annyit mondott, hogy a most hatalmon levők semmit sem tanultak a közelmúlt történéseiből.
Vajon mire gondolhatott az öt nyelvet beszélő, egyházi családi háttérrel rendelkező egyetemi tanár?
Nos, nincs szükség memória-haditettre ahhoz, hogy, különösen az idősebbek közül sokan, befejezzék Pajtić gondolatmenetét. Akik már akkor sem voltunk fiatalok, emlékezünk a nyolcvanas évek végére és a kilencvenes évek első felére, vagyis arra a híres-hírhedt beszédre, amelyet Slobodan Milošević a rigómezei csata 600. évfordulója alkalmából a Gazimestanon elmondott. Egy akkori mondata – mint utólag kiderült – felért a Szerbián kívüli jugoszláv köztársaságoknak küldött hadüzenettel: „Lehet, hogy nem tudunk dolgozni, de verekedni tudunk, és fogunk is!”
A rezsimhű fővárosi és vidéki sajtó szentírásként kapta fel ezt a beszédet, és minden szükséges és szükségtelen alkalomkor idézte, hivatkozott rá, példaként mutatta be. A következményekről nem kell külön tanulmányt írni, hiszen megszenvedtük az egykori, nemzetközi szinten is tisztelt, a polgárok legnagyobb része által szeretett Jugoszláviában a véres, hódító, felszabadító, sokakat ingatlanjaiktól, ingóságuktól és jövőjüktől is megszabadító háborút. Jó négy évig a média, az egyház és a tudományos akadémia is igyekezett a legmagasabb szintre szítania a nem szerbek elleni gyűlöletet.
Amikor súlyos vereségek után lecsengett a vérgőzös lázálom, néhány tudós fej halkan megjegyezte, hogy mindez igen könnyen elkerülhető lett volna – csupán néhány országos napilap és tévécsatorna működését kellett volna akkor betiltani. Egy csapásra megszűnt volna a háborús uszítás és ezzel együtt a háború is. Ehhez azonban bölcs előrelátásra és jó adag intelligenciára lett volna szükség, ami akkoriban igencsak hiányzott a vörös-fekete koalíció tagjaiból.
Komoly hozzáértők szerint harminc évvel ezelőtt meg kellett volna nyitni az újságok lapjait és a tévék stúdióit a másképp gondolkodók előtt is, meghallgatni az érveiket, közösen keresni a legjobb megoldást és – elsősorban – nem törekedni a mindenki feletti dominanciára.
Vajon ezt akarta mondani az egykor köztiszteletben álló pártvezér? Vagy csak a a tanulatlanok figyelmét akarta felhívni arra a veszélyre, ami a médiatérre való rátelepedésükkel jár?
Both Mihály
A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilap decemeber 10-ei számában jelent meg.
Bojan Pajtić a tőle elvárt visszafogott stílusában csupán annyit mondott, hogy a most hatalmon levők semmit sem tanultak a közelmúlt történéseiből (Fotó: Vreme)
